„Elképzelésem egy lassan változó, hatalmas hangzó tér volt, mely nem kromatikusan kitöltött, hanem állandóan változik, mint egy moaré szövet színhatásai” – ekképpen fogalmazott Ligeti György egyik legismertebb zenekari darabjáról, a Lontanóról (1967).
Az igen nagy apparátusra komponált, rengeteg szólamból álló szimfonikus alkotás a nagy múltú donaueschingeni őszi fesztiválra (Donaueschinger Musiktage) készült, ősbemutatójára 1967. október 22-én került sor Ernest Bour vezényletével. Ligetit olyan jelentős alkotók előzték meg a fesztivál történetében, mint Schönberg, Hindemith vagy Boulez.
Ligeti számos darabjához fűzött írásos magyarázatot, melyek fontos forrásként szolgálnak művei értelmezéséhez. A Lontanóval is éppen ez a helyzet, érdemes mindjárt a címmel kezdeni. Az olasz szó jelentése: messze, a távolban. A szerző szerint az egyes zenei rétegek mögött újabb és újabb rétegek bukkannak fel, vagyis a „távolság” elsősorban térben értendő. Ha azonban elmélyültebben szemléljük az alkotást, felfedezhetjük benne Wagner, Bruckner és Mahler késő romantikus zenekari hangzásképét is, így a „messzeség” időben is értelmezhető. Az ugyanakkor megjegyzendő, hogy a kompozíció az elődöktől konkrét idézeteket nem tartalmaz, csupán allúziókat.
A partitúrát figyelmesen tanulmányozva feltűnhet, hogy a Lontanóban szinte alig található forte dinamikai jelzés, a kotta mondhatni végig pianissimo és még halkabb utasításokat tartalmaz. Nagyzenekari darabok esetében igen ritka ez a visszafogott hangvétel, ám Ligeti éppen így teremti meg azt a feszült légkört, azt a hűvös hangulatot, amely a távolságot, a messzeséget érzékelteti, és amely a nagyjából tízperces zenei folyamat egészét jellemzi. Az opusz textúrájával kapcsolatban feltétlenül megemlítendő, hogy Ligeti sok unisonót és oktávkettőzést alkalmazott, ezzel az orgonahanghoz hasonló, homogén zenekari hangzást ért el. További érdekesség, hogy a komponista az 1960-as évek elejétől fokozatosan eltávolodott a hagyományos tizenkétfokúságtól, a Lontano pedig egymásba olvadó „harmóniai képződményekben” halad előre.
A művet hallgatva elsőre csupán állandó lebegést észlelünk, a szerző szavaival élve: „Amit hallunk, az egyfajta szövevény, valami nagyon-nagyon sűrű pókháló.” Ligeti azonban többször hangsúlyozta, hogy „technikailag” mindig szólamokban gondolkodik. Ez a Lontanóra, de például már a hat évvel korábbi Atmosphères-re (1961) is igaz. Ezek a Ligeti-zenék nagyon sűrű kánonszerkezetekből állnak, melyek valójában nem hallhatóak, hanem csak a partitúra alapos tanulmányozásával tűnnek fel. A szerzői magyarázat szerint a polifóniát nem érzékeljük, az tulajdonképpen mikroszkopikus, olyan, mintha egy tenger alatti világban rejtőzne. Vagyis: „mást hallunk, mint ami komponálva van”. Ligeti ezt a jelenséget mikropolifóniának nevezte el. Noha már az említett opuszokban is jelen van ez a zeneszerzői eljárás, az csak az életmű későbbi szakaszában teljesedett ki, úgymint a Melodien (1971) vagy a San Francisco Polyphony (1973–74) című alkotásokban.
Molnár Ádám
Az idézetek forrása:
Várnai Péter, Beszélgetések Ligeti Györggyel (Budapest: Zeneműkiadó, 1979).
Figaro 2023. április–május: Ünnepi lapszám Ligeti György születésének 100. évfordulójára.
