Az alkalmazott zeneszerzőkkel kapcsolatban sok tévhit kering – zenész körökben is. A kompromisszum mint alárendeltség, a közönség mint populizmus és a pénz mint pénz: három olyan kritika, amellyel jogosan vagy jogtalanul, de szembesülnie kell a szakma ezen részének. Vajon ezek a vádak mennyiben tekinthetők megalapozottnak? Két olyan zeneszerzővel beszélgettem, akiknek a fő érdeklődési területe a klasszikus zene, ugyanakkor munkásságukban az alkalmazott zene is kiemelt szerephez jut. Varga Judit a filmzene, Bella Máté pedig a popzene területén ért el jelentős sikereket, emellett mindketten fontos színházi múlttal rendelkeznek.

A PÉNZ

Noha pályakezdőként nem könnyű megélni a zeneszerzői hivatásból, kérdés, hogy mennyiben minősül áldozatnak, ha egy fiatal zeneszerző könnyűzenei, filmzenei vagy színházi munkákat vállal. Pusztán financiális okokból állnának több lábon a komponisták, vagy egyfajta nyitottság és kíváncsiság tereli őket a patchwork-karrier felé?

„Miközben az alkalmazott zenével már huszonévesen is viszonylag sok pénzt lehet keresni, a klasszikus zene területén való szakmai kiteljesedés több időt vesz igénybe. Ha viszont nagyon jól sikerül, az unokáid valószínűleg jól járnak. Persze, amíg az embernek szüksége van pénzre, addig az is jelentős szempont a döntéshozatal során. Amennyiben azonban hosszú ideig válogatja meg a munkáit pénzcentrikusan vagy más, nem zenei szempontok alapján, elképzelhető, hogy boldogtalanná és rossz zeneszerzővé válik. Nem lehet sokáig ez a fókuszpont. Egyébként is, az emberek hatalmasat tévednek, amikor azt hiszik, az alkalmazott zeneszerzés mint stílus vagy tevékenység könnyű, mégis nagy bevételt hoz. Valójában igazi szakmai kihívást jelent: mind művészeti, mind technikai tudás terén felkészültséget feltételez, ráadásul csak kevesek számára adódik lehetőség ezen a területen. Tehát nem jelenthető ki, hogy sokkal egyszerűbb így pénzt keresni, mint a kortárs komolyzenével.” – Varga Judit.

A KÖZÖNSÉG

Gyakran hangzik el a vád, miszerint az alkalmazott zeneszerzők túlontúl ki vannak szolgáltatva a közízlés kívánalmainak, így csupán a közönség igényeit elégítik ki, holott nem egyszerű felmérni a hallgatóság elvárásait. Az elvárásoknak való megfelelés pedig szinte lehetetlen a szerzői szándék bizonyos mértékű feladása nélkül. Arra, hogy milyen mértékben kell figyelembe venni a közönség preferenciáját, aligha van egyetemes válasz. A különböző életpályák azt mutatják, hogy minden alkotó más állást foglal ebben a kérdésben.

„Sokféle közönség van, és sokféleképpen hallgatunk zenét. Az ugyanakkor fontos, hogy a hallgatóság értse és beszélje azt a zenei nyelvet, amelyen megszólítják. Ha pedig nem beszéli, akkor a műnek úgymond hangról hangra meg kell tanítania önmagát, különben elvész a publikum figyelme. Az alkalmazott és a klasszikuszenei szituációk eltérőek, közönségük is egészen másképpen reagál és viselkedik. Egyáltalán nem biztos, hogy egy színházi közegben jól működő zene a koncertteremben is megállja a helyét (és fordítva). A nagy kérdés tehát az, hogy mitől működik jól egy adott zene, mitől rezonál rá a hallgatóság? Ezenfelül fontos, hogy minden műnek két alaprétege van: a forma és a tartalom. Azok a szerzők, akik munkájában ez a két alapréteg harmóniában van, remekműveket hozhatnak létre. Az persze nagy kihívás, hogy az ember és a körülötte lévő világ formai-tartalmi keretei folyamatos változásban vannak, és ezt a változást alkotóként le kell követnünk, érthetővé kell tennünk az adott kor közönsége számára.” – Bella Máté.

A KOMPROMISSZUM

Mennyiben befolyásolják az alkotást azok a külső körülmények, amelyekhez a zeneszerzőnek szigorúan alkalmazkodnia kell egy produkcióval kapcsolatban? Hogyan gondolkodnak erről azok, akik részben alkalmazott zenei tevékenységet folytatnak, részben viszont teljesen szabadon alkotnak?

„Az elmúlt ötven évben egyre inkább világossá vált, hogy a két irányvonal alapvetően nem szétválasztható, főképpen akkor, ha az ember sokáig dolgozik intenzíven mindkét területen. Az új polihisztorok korában élünk. Nyilvánvalóan nem vagyok szobrász, sem matematikus, sem sebész, az azonban nélkülözhetetlen, hogy az ember minél több irányba induljon el a saját szakmáján belül. Ez manapság nem csak elfogadott, de szükséges is. Ami a kompromisszumot illeti, kiváló példa rá a mainstream filmzeneszerzés, amelybe én is belecsöppentem. Egészen más munkát jelent. A technikai és a művészeti része is abszolút eltér az újzenéétől, de a legnagyobb különbség a háttérmunkában és a zeneszerző hozzáállásában rejlik. A kortárs komolyzenében szabadon formálhatom az ötleteimet; ha viszont egy filmjelenet tizenhat másodperces, és a tizenkettedik másodpercben elvágják a főszereplő torkát, nem kérhetem a rendezőtől, hogy inkább fojtsák meg, mert azt a zeném jobban alátámasztaná.” – Varga Judit.

„Kétségkívül a kortárs klasszikus zene az a platform, amely a legnagyobb szabadsággal kecsegtet. Természetes, hogy az alkalmazott kompozíciók esetében a zeneszerző bizonyos mértékben a rendező kiszolgáltatottja: elengedhetetlen egyfajta kooperációs készség elsajátítása, és annak az egyensúlyhelyzetnek a megtalálása, amely révén sem a zeneszerző, sem a rendező elképzelései nem sérülnek. Tapasztalatom szerint ez a legkülönfélébb műfajokban is kivitelezhető. Azt viszont borzasztóan nehéz megítélni, hogy hol is van pontosan a kooperáció határa.” – Bella Máté.

Teljes igazságot persze nem kaphatunk, de azt, hogy a fent említett kritikák mennyiben megalapozottak, Bella Máté és Varga Judit nyilatkozata alapján talán egyszerűbb megítélni. A válaszok ugyanakkor újabb kérdésekhez vezetnek. Vajon hol húzhatók meg az alkalmazott zene fogalmának határai? Miképpen lehetséges az, hogy Stravinsky Tavaszi áldozata egyazon időben, két különböző helyszínen alkalmazott és koncertzeneként egyaránt funkcionálhat? Mi történik akkor, ha a szerző autonóm műalkotásnak szánja a művét, de később koreográfia is készül hozzá? A következő lapszámban ezekre a kérdésekre keresem a választ.

Szászi Petra