Az utolsó nagy Kárpát-medencei dudás és dudakészítő, Gadányi Pál, 2022. október 9-én hunyt el. Noha több hallgatótársammal és mesteremmel ellentétben nem ismerhettem őt személyesen, a vele készült felvételekből és dokumentumfilmből egy életigenlő, jó kedélyű, barátságos embernek, egy letűnt kor képviselőjének az alakja rajzolódott ki előttem.

Gadányi Pál 1932-ben látta meg a napvilágot a Somogy megyei Tótújfaluban, egy Dráva menti horvát családban. A környéken a magyarok mellett jelenleg is több faluban élnek katolikus horvátok, például Lakócsán, Szentborbáson vagy Potonyban. Ezek a települések a horvát határ mellett találhatóak, közel a Drávához; a két nép közötti kölcsönhatások erősek. Napjainkban azonban egyre kevesebben élnek ezekben a falvakban, a fiatalok elvándorolnak, így a horvátság száma is csökken.

Bár az újdonságok és a divatáramlatok erre a területre is betörtek, az mégis olyan elzárt kultúrával bír, amely sok archaikus elemet megőrzött. Ilyen elem a régió zenei kultúrájának meghatározó hangszere, a duda is. Egyébként a dudakészítést és -játékot a nép ördögtől valónak tartotta: a dudásnak a hiedelem szerint természetfeletti lényekkel kell kapcsolatban állnia tudásának megszerzéséhez. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a népdal:

„Aki dudás akar lenni,
pokolra kell annak menni,
ott kell annak megtanulni,
hogyan kell a dudát fújni.”

Pali bácsi a szülőfalujától nem messze, Sellyén tanulta ki az asztalos szakmát, majd visszatért Tótújfaluba, ahol többek között ablakokat és asztalokat gyártott, valamint ácsmunkákat vállalt. Emellett mindig is érdekelték a hangszerek: eleinte tamburákat készített, sőt fiatalkorában zenekart is alapított. De hogyan került kapcsolatba a dudákkal?

A szomszédjában élt egy öreg dudás, Kovács Pávo, akit gyermekkorában hallott zenélni; ekkor szerette meg a hangszert. Az 1960-as évektől kezdve autodidakta módon alkotott dudákat, kutya- és kecskebőrből egyaránt. Több mint ötven hangszer fűződik a nevéhez. Elmondása szerint az első nem lett szép, nem volt rajta díszítés, de a hangolása jól sikerült. A négysípos dudatípust kedvelte, amelyet nem szájjal, hanem karral irányított fújtatóval kell megszólaltatni, ennélfogva a dudás énekelni is tud a hangszerjátéka mellé. És hogy ezt Pali bácsi valóban fontos szempontnak tartotta, egy tőle származó gondolat igazolja:

„Amelyik nem tud énekelni, az nem is tudja fölvigasztalni a társaságot. Legyen mindig víg!”

Egy róla készült képen például paprikapalánták mellett dudál mosolyogva, mert azt gondolta, úgy gyorsabban nőnek.

Téli estéken, amikor az asszonyok összejártak fonni, saját maguk és egymás szórakoztatására énekeltek. Gadányi dudával próbálta őket kísérni, így tanulta meg a dallamokat. Később már mindenfelé hívták őt muzsikálni – bálokba, búcsúkba. A róla készült filmben azt mesélte, hogy egy alkalommal hétköznap hívták zenélni a tótújfalui kocsmába, ő azonban éppen dolgozott a műhelyében, ezért csak úgy vállalta el a vigasságot, ha dudálás közben eltolják a kocsmáig talicskán.

Pali bácsi 2011-ben megkapta a Népművészet Mestere címet. Több hang- és videófelvétel őrzi dudajátékát, énekét, 2017-ben pedig dokumentumfilmet forgattak munkásságáról, amelyben dudakészítésének részletei is láthatóak, többek között az, ahogyan megrajzolja és kifaragja a hangszereire „megálmodott” mintákat. Ebben a dokumentumfilmben, miután kiderül, hogy mennyi mindenhez értett és milyen sok dologgal foglalkozott az életében, így összegzi munkásságát:

„Mindenre képes voltam valamikor.”

Pirbus Virág