Egyre sürgetőbbé vált, hogy eldöntsem, melyik híd alatt fogok lakni. Számos dolgot figyelembe kellett vennem ennek mérlegelésekor, így például az éjszakai forgalom sűrűségét, az időjárás helyi körülményeit, és nem utolsósorban azt is, hogy viszonylagos nyugalomban egymagam lehessek. A fővárosban sok a hajléktalan, de én semmi esetre sem éreztem magam annak. Inkább úgy fogtam fel, hogy csak költséghatékonyan élek, és a legkevesebb ártalommal teremtek magamnak új egzisztenciát. Legutóbb nyár elején jártam a fővárosban, de most bele kellett törődnöm, hogy sohasem a lakhatóság szempontjai szerint szemléltem a Duna hídjait. Egyik sem volt több egyszerű látványosságnál, vagy éppen barátsággal kínálkozó útvonalnál Európa talán legszebb folyója fölött. A hídfők alapzata is csupán halványan derengett. A dolog annyi fejtörést okozott, hogy végül abban maradtam magammal, amikor majd ott leszek, szép lassan felfedezem a környék lehetőségeit. Elvégre nincs olyan ember a földön, aki meg tudná mondani, hogy melyik híd lábánál kényelmesebb, kiváltképp, ha éjszakai pihenésről van szó. Sodródtam az árral, már amennyire a parton sodródni lehet. Jól átgondoltam az egészet, és biztosra vettem, hogy véghez viszem a nagy tervet.

Két héttel ezelőtt értesítettek, hogy anyagi helyzetem és lakóhelyem távolsága ellenére nem vettek fel a kollégiumba. Két jó magaviselettel eltöltött év után, a legnagyobb megrendülésemre ezek az események alakították közhelyes metaforából ironikus valósággá örökös hazátlanságomat. Immáron ebben éltem. Apámnak azt mondtam, hogy egy barátom a legnagyobb szívélyességgel szállásol el otthonában a tanév idejére. Persze hazugság volt az egész, mert nekem nincsenek barátaim. Ezt mondjuk tudhatta volna, ha ismer, de szó nélkül rábólintott, és én ezt vártam tőle. Keserédes mosollyal nyugtáztam válaszát, amely indulásom napjáig fűtötte kamaszos elszántságomat. Akkor még csak nem is sejthettem, hogy nem túl értelmes életem során miféle bonyodalmak tesznek majd próbára, amelyeket elsősorban nem is hazátlanságom miatt kell elszenvednem. 

Kimentem a kertbe, és teleszívtam a tüdőmet friss levegővel. Úgy éreztem, ha valami, akkor a falusi levegő tényleg hiányozni fog. Ezt minden nyár végén újra és újra elgondolom, s bár ilyenkor a jobbára eseménytelen hónapokat mindig felváltja a pezsgő, eseménydús fővárosi élet, szívemet mégis az elmúlás könnycseppjei ölelik körül, konokul árnyalva gyermeteg tekintetemet. Ezúttal felemás érzések szorongattak. Az idei augusztus még inkább elbizonytalanított afelől, hogy mi az, amit igazán elértem az évek során, és mi az, amit hiányként élek meg. Többé leszek majd, esetleg kevesebbé? Lényegében nem volt mit hátrahagynom, s ha valami hiányzott, annak okát magamban, legbelül kellett keresnem. Minden a rendelkezésemre állt.

Hallgattam a szilvafán cövekelő madarak önfeledt énekét, s lélekben kezdtem elbúcsúzni kertünktől. A lenyugvó nap kereszttüzében a nyugalmas környék vörösesen izzó fényben tündökölt. A levegő már kezdett hűlni, és a környék arculata az andalító szellőtől kora őszies hangulatot öltött. Egy időre egészen belefeledkeztem ebbe az őszinte melegséget nyújtó látványba. Holnap már nem alszom itt. […] 

A szombati éjszakán aligha aludtam valami jól, kezdett eluralkodni rajtam az izgatottság. Még egyszer ellenőriztem a csomagjaimat, elbúcsúztam apámtól, és délidőben elégedett mosollyal szálltam vonatra. Az úton nem történt semmi különös. Kémleltem az eget, figyeltem a mezőkön legelő állatokat. Főleg teheneket és lovakat lehetett látni arrafelé, amint a szerelvény bódult zajára változatos bőgéssel feleltek. Szemléltem a tájat, amely legnagyobb megkönnyebbülésemre ugyanúgy festett, mint addig minden alkalommal. Fenyőerdő. Mindegy, hogy tavasz volt, vagy ősz, változásra való hajlandóság leghalványabb szikráját sem mutatta felém a természet. Így élt és lélegzett. 

Schubert-dalokból álló válogatást hallgattam a walkmanemen, amikor szokatlan hiányérzetem támadt. Nem telt sok időbe, hogy rájöjjek: az édesanyámmal kapcsolatos emlékeimet bizony otthon felejtettem. Pontosabban csak azt az egyet, ami kézzelfogható volt, az egyebekre kénytelen voltam fejből emlékezni. Mégis, ahogyan az idő múlt, egyre kevesebb sikerrel tudtam az ő frissítően üde illatát, bársonyos hangját, apró, szeretetteljes gesztusait felidézni. Az egyetlen igazi emlék egy vacak igazolványkép volt, ráadásul fekete-fehér, és nekem azt is sikerült otthon hagynom.

Forrongtam. Lefekvés előtt szoktam a kezembe venni, és összpontosítani arra az erőtlen karizmájú, ámde fiatal és egészséges arcra, amely a fotópapírról néz vissza rám. Valamiért így sokkal könnyebben fel tudtam eleveníteni a közös emlékeinket. Ahogyan tekintetünk összeért, a múlt és jelen közötti rendíthetetlen gát falai egyszeriben leomlottak, s az együtt töltött időnk legszebb pillanatai ideig-óráig valósággal újra átjártak. Ám ehhez szükség volt a fotóra, ami az átjárót biztosította. Ezúttal el kellett felednem. Akkor azt gondoltam, könnyen megy majd, de nem így lett. […] 

Némi késéssel, valamivel öt óra után érkeztem meg a Keleti pályaudvarra. Életemnek új szakasza ezzel a perccel vette kezdetét: 1996. szeptember 1., délután 5 óra 13 perc. 

Varga László Dávid