„Fellélegzés” – ezt a címet viselte idén a Fesztivál Akadémia koncertsorozata. Nos, ha úgy még nem is lélegezhetünk fel, ahogy mindannyian várjuk, a tavaszi koncertcsend után határozottan szükségünk volt az élő zene varázsára. Ehhez pedig kellett a hegedűművész-házaspár, Kelemen Barnabás és Kokas Katalin soha el nem apadó lelkesedése, irodalmi cseppek, és persze mindenekelőtt a zeneszerzők és műveik színes palettája. Augusztus 23-án, az aznapi utolsó koncerten Bach és Brahms egy-egy kamaraműve hangzott el a Zeneakadémia Nagytermében.

Gyakran mondják, hogy Bach, Beethoven és Brahms a három nagy „B”. Közülük Beethoven ezúttal távol maradt, a másik két komponista viszont remek párost alkotott. Már csak azért is összeillenek, mert kettejük zenéjét a másfél évszázad dacára összefűzi az a komolyság, súly és összetettség, amelyet a soha ki nem vesző közhellyel „németesnek” szokás nevezni. Éppen ezért a hangversenyt hallgatva az az érzésem támadt, hogy a két mű – Bach E-dúr hegedű-csembaló szonátája és Brahms op. 36-os G-dúr vonósszextettje – bizonyos értelemben egy tőről fakad.

A koncert elején Ábrahám Márta és Dobozy Borbála visszafogottan és tárgyilagosan adta elő Bach erős concerto-asszociációkat ébresztő szonátáját. Mint azt Fazekas Gergely ismertetőjéből megtudtam, a mű először Bach kedvenc lipcsei kávézójában, a Zimmermannban hangzott el. A Zeneakadémia Nagyterme azonban nem éppen kávézó. Az apparátus hangját a terem akusztikája erősen elnyelte, ráadásul a korlátozás miatti alacsony létszám fokozta a templomi koncerteket idéző visszhangot. Jólesett volna, ha az előadók jobban számolnak ezzel a körülménnyel – nem feltétlenül más tempóválasztással, de például a kisebb ritmusértékek artikuláltabb kijátszásával.

A Bach-mű után Bálint András színművész olvasta fel Babits Mihály Esti kérdés című versét, ezután következett a Brahms-szextett. Aligha képzelhetnénk el mélyebb és megindítóbb párbeszédet költészet és zene között. „Melynek emléke édesen gyötör” – ez a Babits-sor nyugodtan lehetne Brahms művének mottója. De milyen emlékről van szó? Az első tétel a-g-a-h-e hangjai mögött egy név sejlik fel: Agathe von Siebold, a zeneszerző fiatalkori szerelme. Amint az Brahms életében nem meglepő, a történet nem végződött boldogan, mi azonban ennek köszönhetjük ezt a különleges szépségű, keserédes művet.

A G-dúr szextettet nem játsszák túl gyakran: mind technikailag, mind összjáték szempontjából nehéz darab, ráadásul a műfajának még az a presztízse sincs meg, mint a vonósnégyesnek. Ennek ellenére egyéni, értő és átható zeneiségű előadást hallhattam. Megvallom, számomra a kamarazenében a kvintett a lélektani határ: annál nagyobb együttest már zenekarként hallgatok. Ennek a sajátos zenekarkivonatnak a megteremtése már csak azért is különösen nehéz kamarazenészi feladat, mert a darab erősen polifon szövésmódja magában hordozza a szólamok széttartásának veszélyét – nincs olyan „főnök”, amilyen a Haydn-kvartettek elsőhegedűse. Az előadás egyik legfőbb érdemének éppen azt tartom, hogy az együttes az elejétől a végéig megőrizte egységét és koncentrációját. Ennek az együttműködésnek a legfőbb célja pedig a mű atmoszférájának megteremtése volt, amely leginkább az espressivo hangszínek erős hangsúlyozása révén valósult meg.

A Fesztivál Akadémia legfőbb erénye az, hogy a zenével való találkozás lehetőségeinek széles tárházát nyújtja. Idén helyet kapott szinte valamennyi nagy zeneszerző, emellett neves előadók, zeneakadémisták, de a népzene és a kortárs zene is. Hiányérzetnek tehát helye nincs.

Mártonffy Marcell

2020. augusztus 23. 19:30, Zeneakadémia, Nagyterem;
Fesztivál Akadémia, Fellélegzés #8