Megengedhet-e magának bármilyen módszert a sikeres edző? Megalázhatja-e színészeit a rendező, ha cserébe lenyűgöző darabot rendez? Érdemes-e annyit gyakorolnia a zenésznek, hogy már fájjon a keze? Meddig hajlandó elmenni az ember a siker érdekében? Mennyire fontos egyáltalán a szakmai siker? Ilyen és ehhez hasonló kérdések kavarogtak bennem, miután megnéztem a Whiplash című filmet. 

A történet viszonylag egyszerűen összefoglalható: Andrew, a fiatal jazzdobos egy New York-i zeneművészeti főiskolán tanul, ahol hamarosan felfigyel rá a rettegett, de zseniális tanár, Terence Fletcher. Innentől kezdve kettejük „mérkőzését” láthatjuk, Fletcher ugyanis kegyetlen eszközöktől sem riad vissza, hogy kihozza tanítványaiból a legjobbat. Andrew bekerül a tanár együttesébe, ahol zenésztársaival együtt egyfolytában küzdenie kell azért, hogy megfeleljen Fletcher hihetetlenül magas elvárásainak, emiatt határait lelki és fizikai értelemben is a végsőkig feszíti.

Bár véleményem szerint a filmben nem minden mozzanat hihető teljesen, Andrew és Fletcher értelmezhető egyfajta archetípusként: a zenéért és a sikerért szinte mindent feláldozó diák és az embertelen tanár, aki maximalizmusából egy pillanatra sem enged, aki semmi mást nem tart fontosnak, csak a lehető legtökéletesebb zenei produkciót. A két szereplő tehát papíron jól tud együttműködni, a történet alapján azonban korántsem biztos, hogy ezt jó és járható útnak tartjuk majd. A filmből ugyanis kiderül, Andrew mi mindent ad fel annak érdekében, hogy akár csak minimális elismerést is kicsikarjon tanárából és kicsit is elkezdjen hasonlítani az általa istenített nagy elődökhöz. Számára ez – a szeme előtt lebegő cél miatt – nem tűnik akkora áldozatnak, de mi, kívülállók kíméletlenül szembesülünk a közben hozott – a legtöbbünk számára irreálisan nagynak tűnő – áldozataival. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy Andrew motivációjával és elszántságával is azonosulni tudunk, így karaktere egyszerre lehet vonzó és taszító. Egyszerre kívánom neki, hogy tudjon engedni a hírnév vágyából, és kívánom magamnak azt az elszántságot és kitartást, amivel gyakorol. Ugyan elborzadok a tanár kegyetlenségén, de lehet, hogy én is hajlandó lennék elviselni mindezt azért, hogy részt vehessek az ő zenei produkcióiban. Sőt, ha egyértelműen elutasítom a filmben megjelenített tanártípust, a kérdés akkor is megmarad: megengedem-e a tanáraimnak vagy feletteseimnek, hogy bárhogyan viselkedjenek velem, ha kiváló szakemberek? Hajlandó vagyok-e meghúzni a határaimat ott, ahol jónak látom, vagy engedem, hogy folyamatosan átlépjék azokat mások, azzal mentegetve tanáraimat (és magamat is), hogy mindezt érdemes elviselni a szakmai előmenetelért? Nem baj, ha ezekre a kérdésekre nem tudunk válaszolni, de nem árt, ha elkezdünk gondolkozni rajtuk.

 

Ádány Rebeka