Kifinomult romantika, elbűvölő szalonmuzsika, bársonyos virtuozitás, szelíd dallamalkotás − karakterisztikumok, amelyek kétségtelenül összefonódtak a köztudatban Frédéric Chopin zongorazenéjével. A chopini zenei világ azonban ennél jóval árnyaltabb; a sziporkázóan bájos felszín alatt súlyos jelentéstartalom lakozik. Ezt szem előtt tartva és szokásához hűen, Ivo Pogorelich ismét alapjaiban kérdőjelezte meg a szerző műveinek konvencionális értelmezését, talán nyíltabban, briliánsabban és gondolatébresztőbben, mint valaha.
A horvát származású zongoraművész munkásságában a kezdetektől fogva kitüntetett helyet foglalt el Chopin mind a koncertrepertoár, mind a diszkográfia tekintetében. 1981 és 1995 között a Deutsche Grammophon exkluzív előadójaként tizennégy lemezt adott ki, ezek közül négyet kizárólag a mester szólóbillentyűs kompozícióinak szentelt. Most, több mint húsz év elteltével állt elő legújabb Chopin-lemezével, amely 2022. február 18-án jelent meg a Sony Classical gondozásában. Ezúttal a kései alkotások nyugtalanító atmoszféráját tárja elénk: két noktürn (c-moll, op. 48 no. 1; E-dúr, op. 62 no. 2) mellett az f-moll fantáziát, valamint a h-moll szonátát rögzítette.
Ami Chopin noktürnjeit illeti, azok a műfaj legmagasabb fejlettségi fokát reprezentálják, és voltaképpen összehasonlíthatatlanok a tételtípus kora 19. századi, könnyed és lírai, elsősorban John Field által képviselt megjelenési formájával. Ezek a darabok többek a nagypolgári szalon ékességénél, többek a kecses hölgyeket jellemző bájnál. Nem mellesleg mindegyik a maga módján egyedi: bár a nagyívűség közös vonásuk, struktúra és hangvétel terén lenyűgözően változatosak. Pogorelich éppen az ebben rejlő lehetőségeket ragadja meg, maximálisan kihasználva, hogy két ennyire különböző, mégis azonos mértékben intenzív és hullámzó zenei folyamatot állíthat párhuzamba. Semmit nem magyaráz meg túlságosan, még sincs egyetlen olyan szünet, hang vagy frázis sem, amelynek ne találná meg a tökéletes helyét az elmerengetés és megrendítés közötti egyensúlyjátékban.
Míg azonban a két noktürn esetében, akármennyire eltérő módon is, de adott valamiféle formai keret, támpont, addig a monumentális f-moll fantázia műfajához illően a romantika jellegzetes kilátástalanságának mintapéldája. Bizonyos zenei anyagok ugyan időről időre visszatérnek, a gyászindulóra emlékeztető nyitótéma mindössze egyszer, rövid reminiszcenciaként szólal meg újra; a kompozíció ráadásul még csak nem is az alaphangnemben ér véget, hanem a parallel Asz-dúrban. Effajta kiismerhetetlenségek közepette a hallgató kizárólag az előadóra támaszkodhat, bízva abban, hogy nem marad magára, sőt talán valamiféle útbaigazítást is kap. Pogorelich ezzel szemben egy végtelenített útvesztő kellős közepére vezeti őt, majd elengedi a kezét, és ahelyett, hogy andalító, kegyes álom illúziójával nyugtatná meg, könyörtelenül szembesíti az igazsággal. Persze, mindezek után a h-moll szonáta egészen más értelmet nyer, amit a művész ki is használ: a lemezt záró darab során fokozatosan megformálja a hamis valóság adta bizonytalanságból a végzet bizonyosságát, megkoronázva azt a záró Presto non tanto szokatlanul kimért tempójával és súlyosságával.
Valóban, a művész tempóválasztásai általában meghökkentőek, ám pontosan ezáltal válnak szignifikánssá a látszólag jelentéktelen anyagok, és hatnak felüdülésképpen a virtuóz, technikai felkészültséget feltételezők. Egyediségéhez az is nagyban hozzájárul, hogy átértékeli dallam és kíséret arányát, tempó és karakter viszonyát, homofónia és polifónia fogalmát; a formai keretek kitágításával éppúgy kísérletezik, mint a Chopin-értelmezés merőben új koncepciójával. Mi több, Bach-játékát jellemző differenciáltsággal nyúl a legkülönfélébb tematikus anyagokhoz, így sajátosan komplex, rétegzett, akár pillanatról pillanatra változó hangszíneket hoz létre és ütköztet össze. Előadásában megelevenedik a brahmsi sűrűség, a schumanni komikusság, de az érett liszti áhítosság is. Noha mindez fiatalabb énjétől sem volt idegen, úgy tűnik, előadását egyre inkább következetességgel párosuló elmélyedés határozza meg.
Mindebből eredően Pogorelich interpretációit nemhogy nehéz, hanem egyenesen nyomasztó hallgatni. Ahhoz ugyanis, hogy a komponista mondanivalóját a legautentikusabb, legigazabb formájában közvetíthesse, alapjaiban kell elutasítania azt a sztereotípiát, amely szerint Chopin zenéje mindenkor lírai, lágy romanticizmus, a kifinomult szépség tüneményes kifejeződése. Mert nem az. Hol gyengéd és bájos, hol sejtelmes és misztikus, néhol lendületes és energikus, máshol csillogóan virtuóz, helyenként pedig könyörtelen, barbár, rettenetes, sőt rémisztően vészjósló. Miután végigjártuk Pogorelich-csel ezt a ködös, beláthatatlan, váratlan fordulatokkal teli ösvényt, aligha támadhatnak kétségeink a világ viszontagságai felől. És előadása éppen ettől válik igazán varázslatossá.
Németh Kira
Pogorelich – Chopin
Megjelenés: 2022. február 18.
Hossz: 64’30”
Kiadó: Sony Classical
