Az évad végéhez közeledve bátran kijelenthető, hogy az egyik legizgalmasabb hangversenyen vehetett részt a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem közönsége május 27-én. Mindezt a világklasszisként számontartott Bécsi Filharmonikusok és az őket vezénylő kortárs zenei ikon, Thomas Adès budapesti látogatása önmagában is biztosította, azonban az általuk játszott különleges műsor még inkább hozzájárult a nem mindennapi koncertélményhez. Előadásukban Haydn A-dúr ,,Tempora mutantur” szimfóniáját (Hob. I:64) követően három kortárs mű; először Igor Levit szólójával Adès 2018-as Zongoraversenye, majd Kurtág György Petite musique solennelle – en hommage à Pierre Boulez 90 című kompozíciója és Boulez csellókra íródott Messagesquisse című darabja hangzott el. A koncert zárásaként pedig a tizenkilencedik és huszadik század fordulóján élt cseh zeneszerző, Leoš Janáček nagyszabású zenekari művét, a Taras Bulbát hallhattuk.
A programot vizsgálva elgondolkodhattunk azon, hogy mi lehet az a szempont, amely ezeket a különböző korszakokban, eltérő stílusban született zenéket összekapcsolja. Erre valószínűleg több válasz is érvényes, azonban mind közül az egyik teljesen nyilvánvalóvá vált a hangverseny végére. Az összetartó erő azt hiszem, az a sugárzó életigenlés és érzelemgazdagság, amely a bécsi zenekar előadásában mindvégig oly letaglózó erővel áradt a kompozíciókból. Mindez annak ellenére is elementáris hatással bírt, hogy a zenészek részéről sokkal inkább egy hidegvérű, megingathatatlan profizmust tapasztalhattunk, mintsem szenvedélyes odaadást.
Haydn A-dúr szimfóniájának sokszínű, különböző karakterekkel rendelkező zenei anyaga az izgatott hangvételű, meglepetésekkel tarkított nyitótételtől és finálétól a bensőséges Largón át a Menüett kimért eleganciájáig olyan eleven, a ma embere számára is átélhető hangulati tartalmakat jelenített meg, hogy a hallgatónak egy pillanatra sem lehetett alkalma megkérdőjelezni a kortárs zeneművekkel való párhuzam létjogosultságát. A Haydnra oly jellemző zenei humor és kicsattanó öröm elsöprő érvényesülésének tükrében a mű rejtélyes alcíme könnyen új képzettársítást idézhetett bennünk: ,,Az idők változnak”, de van, ami ennek ellenére nem veszít értékéből.
Ezt követően egy valóságos zenei kuriózumnak lehettünk fültanúi, hiszen Thomas Adès saját Zongoraversenyét dirigálta, melyben szólistaként Igor Levit működött közre. A zongorista heroikus helytállása a zenei és techinkai szempontból egyaránt rendkívüli erőfeszítést igénylő darab interpretálásában egyöntetű elkápráztatottságot eredményezett a közönségben. A főként ritmikai szempontból roppant összetett, minduntalan váltakozó lüktetésű textúra számos zenetörténeti asszociációra adhatott okot. A zongora ütőhangszerként való kezelése eszünkbe juttathatta a Bartók-, vagy Sztravinszkij-féle hagyományt, azonban a nyitótétel líraibb szakaszai a burjánzó, poliritmikus szólószólammal gyakran Szkrjabin darabjainak mákonyos elragadtatottságát idézték. Mindezek ellenére cseppet sem érezhettük epigonszerűnek a kompozíciót: a zongoraverseny felvillanyozó, organikus jellege és az azon átütő sajátos szerzői nyelv szuggesztivitása, lendületessége kétség kívül érzékelhetővé vált.
A második félidőt nyitó, Boulez tiszteletére komponált Kurtág-darab dramaturgiailag stílszerű módon Pierre Boulez Messagesquisse című művének bevezetéséül szolgált. A koncerten megjelent Kurtág Györgyöt vaskos tapsvihar fogadta: nem mindennapi alkalom ugyanis, mikor a kortárs zene nemzetközileg elismert óriásai egyszerre vannak jelen egy eseményen, és a közönség számára is érzékelhetővé válik az egymásra gyakorolt szakmai hatásuk.
Boulez műve, amelyet egy szóló és az azt kísérő hat cselló felállásra írt, az est egyik legkiemelkedőbb pontjának bizonyult. A Bécsi Filharmonikusok csellistái érzékeny játékukkal erős atmoszférateremtő készségükről adtak tanúbizonyságot. A kompozíciónak a hangokkal, ritmusokkal, színekkel és térrel való játék révén kialakított struktúrája a szimbólumok nyelvén közli a címnek megfelelő rejtett üzenetet. A végletekig fokozott pianissimók, a szólamonként összeállt, lázálomszerű izzásban megszólaló fürtök feszültsége úgy gondolom, felejthetetlen élmény marad a jelenlévők számára.
A műsoron szereplő utolsó kompozíciónak, Janáček Taras Bulbájának epikus karaktere — a programul szolgáló Gogol-novellához híven — a hol szenvedélyes, hol az orgona felbukkanása révén kifejezetten szakrális hangulatú részektől az eufórikus diadalba torkolló fináléig lángoló intenzitással született meg a zenekar játékában.
Mindennek megkoronázásául ráadásként, mintegy ,,helyi specialitás” gyanánt a Bécsi Filharmonikusok ifjabb Johann Strauss op. 316-os Künstlerleben valcerjével örvendeztették meg a nagyérdeműt, amelynek üde, lendületes előadása sokunk arcára mosolyt csalt.
Az este végére maradandó élményekkel gazdagodva térhettünk haza, emlékeinkben a különbözőségében is egységesen ,,életszagú”, harsány színekben pompázó ,,zenei virágcsokorral”.
Juhos Fanni Mária
Thomas Adès és a Bécsi Filharmonikusok, 2025. 05. 27. 19.30, Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
