Remekül felépített koncerten hallhattunk két új művet: Balogh Máté és Dargay Marcell egy-egy Muszorgszkij-ciklushoz komponált saját tételeket, nemcsak az adott mű jellegzetességeire, hanem annak konkrét zenei anyagára is reflektálva. Az eredmény a november 15-i Solti termi ősbemutató alapján két egészen különleges, átdolgozási és transzformációs szándékot egyaránt tükröző konstelláció lett.

Az új alkotások keletkezését két olyan előadónak köszönhetjük, akik a hazai kortárszenei élet állandó szereplői, ösztönzői. Egyikük a zongoraművész Borbély László, és amint az a koncertet megelőző pódiumbeszélgetésen kiderült, ő sarkallta Baloghot arra, hogy egy korábbi, az Egy kiállítás képei inspirálta tétele (Schmuÿe és Samuel Goldenberg) mellé komponáljon továbbiakat – szintén Muszorgszkij művéből kiindulva. Így született meg az Egy kiállítás emlékképei. A zeneszerző kiemelte: abban a korábbi darabban mindenekelőtt anyag és ellenanyag összeütköztetésére fókuszált, nem pedig a címben szereplő szegény és gazdag zsidó tényleges zenei ábrázolására. Ezzel szemben a friss szerzemények legtöbbje karakterrajzokkal, mi több, Muszorgszkij dallamainak konkrét felhasználásával kapcsolódik az alapműhöz, továbbra is számolva az ellentétes erők szembeállításában rejlő lehetőségekkel. Balogh ugyanis az Egy kiállítás képei merőben eltérő helyszíneit és figuráit bírja találkozásra, azokat, amelyek eredetileg is egymás után következnek. Így kerül a gnóm az ódon várkastélyba, az ökrösszekér a Tuileriák kertjébe vagy a civakodó kofák a katakombákba.

A zenei ív, amely az egybefüggő elhangzás révén jött létre, nem kevesebbel, mint az elválaszthatatlanság erejével hatott. Legalábbis az esetek többségében mindenképpen. A két szerző tételeinek folyamatos váltakozása roppant erős vizuális benyomást ébresztett bennem, az egyes „képek” tényleges összemosódásának, eleven interakciójának különös érzetét. Mintha Balogh szándékosan ekként építette volna fel a dramaturgiát, szándékosan alakított volna ki ennyire élénk dialógust a régi és az új zenei réteg között (miközben ez nem így van; az előadási formáról csak később született döntés). A hatást kétségkívül fokozta Borbély László interpretációja: valóban egy misztikus, groteszk és szürreális világ atmoszféráját teremtette meg, s különösen sokat játszott a vissza-visszatérő Promenád nyújtotta lehetőségekkel. Azzal, hogy például az Ódon várkastély előtt milyen jót tesz neki a bachi áttetszőség és polifónia íze, míg máskor inkább a magasztosság vagy a kérlelhetetlenség. Borbély emellett az egyes tételek között igen kevés szünetet hagyott, az összefüggések így akaratlanul is megerősödtek; időnként egyedül abból lehetett tudni, hol járunk, hogy a kortárs szakaszokat kottából adta elő, az eredetit viszont fejből játszotta. Már-már úgy tűnt, nem is mindig Balogh idomul a 19. századi mesterhez, hanem Muszorgszkij a 21. századi szemlélethez.

Dargay Marcellt, az est másik komponistáját Rajk Judit kérte arra, hogy fordítsa figyelmét a Gyermekszoba című dalciklusra. A szerzőt – elmondása szerint – a darab alapos tanulmányozása eleinte hangszeres közjátékok írására sarkallta, mert ez a Muszorgszkij-ciklus töredezettebb, kaleidoszkópszerűbb, mint például az Egy kiállítás képei. Illetve valamelyest azért is, mert nem igazán tartja magát vokális szerzőnek, ráadásul valószínűsítette, hogy orosz szövegekkel kellene majd dolgoznia. Hát, pontosan így lett. Amint az a műsorlapon is olvasható volt, Dargay elképzelése az alapmű tanulmányozása során akaratlanul is az elmúlt időszak világszintű krízishelyzeteinek zenei kifejezése felé terelődött, egyfelől a koronavírus-járványéra, másfelől a jelenleg is zajló orosz-ukrán háborúéra. Ezen témák mentén, orosz és ukrán szövegekből, Razvaljajeva Anasztázia segítségével állította össze a librettót, amelyet ugyan az elhangzáskor meg-megszakítanak a Muszorgszkij-tételek, az mégis megőrzi linearitását. A Gyermekszoba és a Gyermekszoba kiáltással (filmcímekre utaló) feliratú alkotás azonban nem csak nyelv szempontjából áll kapcsolatban egymással: előbbi a Gyermek szemszögét mutatja be, utóbbi az Anyáét, sajátos viszonyt hozva létre a régi és az új anyag között. Hallgatás közben kifejezetten feszültségkeltő hatást eredményezett a mámoros ifjúkor banálisnak tűnő, ugyanakkor létező problémái, és az élet-halál küzdelmét testközelben megtapasztaló, kétségbeesett felnőtt szorongása közötti hullámzás.

Dargaytól maga a zongorista is kapott egy saját „gyerekszobát”, benne hagyományos és preparált hangszerrel, játékzongorával, melodikával, valamint zenedobozzal. A két koncertzongora egymással szemben állt, és csak egyetlen zongoraszék tartozott hozzájuk. Miután Borbély László olyan előadó, aki az újdonságokra mindig nyitott, így otthonosan érezte magát ebben a szerepkörben. A szövegi tartalom kifejezését (vagy éppen elhalványítását) helyenként gesztikulációjával is segítette, például akkor, amikor a két zongorán egyszerre, a közönség felé fordulva ütött le egy-egy akkordot. 

Természetesen Rajk Judit is élt a gesztusok, de még inkább a mimika használatával, ennél azonban kiemelendőbb az a hozzáállás, amellyel az egyes szövegek beszélőjével azonosult – vagy éppen elhatárolódott tőle. Kezdetben (az első két Muszorgszkij-tételben) nem karikírozta túl a beszélő figuráját, a már-már Sprechgesang benyomását keltő, mély tónusú, kérlelhetetlen ének színe nem feltétlenül személyesítette meg az adott szöveg szereplőjét. És pontosan erre volt szükség ahhoz, hogy a két réteg nézőpontbéli eltérése és időbeli távolsága a lehető legelenyészőbbé váljon, hogy a két szféra átjárható legyen, és felerősödjön mind az egybekomponáltság, mind a szerves összefüggés érzete. Utóbbi persze részben eleve adott, hiszen Muszorgszkij rendkívül haladó szellemiségű, néhol még a tonalitás elhagyására is törekvő matériáját Dargay érzékenyen szőtte tovább. 

De Rajk narrációval való játéka, azon belüli pozícióváltása alakította ki az est tetőpontját is. Az Esti imában ugyanis tudatosan játszott rá a szereplők dialógusára, amivel (bár abban a pillanatban még nem tudhattuk) hátborzongatóan megágyazott az ezt követő, Dargay komponálta Esti ima/b-nek, ennek a többek között Mi Atyánk-töredékeket is tartalmazó zaklatott fohásznak. Az előadás azonban akkor lépett elő valódi drámává, amikor a zárótételben, az Altatóban az énekesnőből színésznő lett: felhúzta a zenedobozt, végigjárt a színpadon, a játékzongorát a preparált zongora húrjai közé temette, végül a közönség felé fordulva megállt – nagyon is reálissá, átélhetővé, a jelenkori hallgató számára pedig különösen elgondolkodtatóvá téve az elhangzottakat.

Németh Kira

Itt és most: Muszorgszkij-reminiszcenciák; Rajk Judit és Borbély László, 2022.11.15. 19.00, Zeneakadémia, Solti terem