A kintornáról, másnéven verkliről 1780-ban adott először tudósítást a Magyar Hírmondó; a kerekeken guruló hangszekrényről, amely egészen az 1930-as évekig a pest-budai utcakép hétköznapi eleme maradt. Még akkoriban is több mint kétszáz engedélyt adtak ki évente a házaló kintornásoknak – csak Budapest területén. Európa-szerte bérházak udvarain, utcákon, kerthelyiségekben szólaltak meg indulók, nóták, a legismertebb opera és operett részletek átiratai a hangos zenegépeken. Míg az unatkozó lakók, a nyáresti mulatozók vagy a jókedvű násznép tagjai boldogan fizettek a zenés szórakozásért, olyanok is akadtak, akik ki nem állhatták a verklimuzsikát. Szerencsére híres zeneszerzőink sem hagyták szó nélkül ezt a különös találmányt.

Korábbi cikkünkben felidéztük Giuseppe Verdi híres történetét a műveit játszó kintornásokról. Vele szemben Gioachino Rossinit nem a saját, hanem egy vetélytárs darabjai nem hagyták nyugodni:

Egy délelőtt Párizsban Rossini azt hallotta, hogy az ablaka alatt egy kintornás a románcot játssza Halévy Guido és Ginevra című operájából. Behívta a fiút, megragadta és megrázta:
– Mit jelentsen ez te kis csibész? Ugye fizettek neked, hogy ezt a fércművet játszd az ablakom alatt? Felelj gyorsan, mert baj lesz!
A fiatalember hiába esküdözött, hogy fogalma sem volt, kit zavart meg játékával. Rossinit nem lehetett meggyőzni, hogy nem az ő bosszantására történik az egész, de végül taktikát váltott: két Napóleon aranyat adott a zenésznek, és ráparancsolt:
– Rendelj új hengert a verklidbe! Egy ária a Tankréd-ből, az legyen rajta. Aztán menj és játszd el hatvanszor Halévy ablaka alatt! Hatvanszor! Megértetted?

A zenekritikusok sem javítottak a kintornások megítélésén. Richard Wagner éppen Halévy Ciprus királynője operájának bemutatójáról írta a következőket:

Nézd csak azt a sápadt és zavaros tekintetű fiatalembert! Feszülten figyeli az előadás minden pillanatát, s megkönnyebbülten nyugtázza a tapsot. Talán elragadtatott operarajongó, vagy a műfaj fejlődését figyelő zenetudós? Óh nem! Napi betevő falatjáért aggódó zeneiparos csupán…. Ott fenn a karzaton azaz az ember, aki kissé előrehajolva hegyezi fülét, azt latolgatja, melyik részlet lesz alkalmas arra, hogy a város számtalan verklije számára új műsorszámmal szolgáljon. Éppen most jegyzi fel magának a haldokló király áriáját, amely alkalmas verklitöredéknek tűnik…

Lesújtó véleményéhez használta fel a kintorna-muzsikát A. W. Ambros zeneszerző, zenetörténész is. Ekképpen fogalmazott az általa nem túl nagyra tartott Verdi képességeiről:

Aki Mozart műveinek emelkedett szépségét képes élvezni, szellemileg egészen más színvonalon van, mint aki Verdi csak verklire érdemes zenei kloákáiban leli örömét.

Eduard Hanslick, az egyik leghírhedtebb ítész pedig Liszt Faust-szimfóniájáról vélekedett így:

A Faust-szimfóniánál üresebb, szegényesebb zenét ritkán lehet hallani, a maga szedett-vedett pompájával és csillogásával együtt. Tökéletes tehetetlenségében a szerző azzal próbálkozott, hogy utánozza Goethe művét. Ehhez álszent módon még orgonát is felhasznált. Halál fáradtan hagytuk el a termet, azzal az érzéssel, hogy már nem lehet tudni, mi is a zene. Szerencsére odakint egy jó hangú verkli a Kék Dunát játszotta.

Ugyanakkor Lisztet feltehetőleg elégtétel töltötte el, amikor később tudomást szerzett arról, milyen befolyása van a Weimar utcáit betöltő dallamok terén:

Mivel Liszt egy fillért sem kért óráiért (,,Génie oblige!” – ,,A zseni kötelez!”), és mindenkit szívesen fogadott, Weimart ott-tartózkodásának hónapjaiban szinte ellepték a tanítványok. Sőt olyan sok zongorista özönlött a kisvárosba, hogy állandóan a gyakorlás hangjai töltötték be a levegőt, s ez kiváltotta a polgárok tiltakozását. Végül is a városi tanácsnak kellett rendeletet hoznia, amely bizonyos napszakokra korlátozta a gyakorlást, s ilyenkor is kötelező volt becsukni az ablakokat. A szabálysértőket a helyszínen két márkára lehetett bírságolni, amiről – Arthur Friedheim szerint, akit számos alkalommal rajtakaptak – hivatalos elismervényt is adtak. Mivel a hivatalos közeg napjának nagy részét lefoglalta, hogy keresztül-kasul járt a városban (Liszt több tanítványa szándékosan be is hívta őket egy-egy konyakra, amitől a haladási sebessége számottevően csökkent), az ablakok rendszerint újra kinyíltak, amint befordult a sarkon.

Azért bizonyos fokú együttműködésre is találunk példát szerző és kintornás között. Az alábbi anekdota 1931-ben jelent meg a Munkások dal- és zeneközlönye című lapban.

Midőn Bellini, a Norma komponistája, Londonban volt, ott nagyban ünnepelték. Késő éjfélig folyt a lakoma, már hajnalra járt az óra, amikor visszatért a hoteljébe. Még déltáján is aludt és bizonnyal még akkor sem kelt volna föl, hogyha egy irtózatos verkli föl nem költötte volna. Álomittasan fölrántotta a redőnyt, fölnyitotta az ablakot és egy angol ezüst shillinget dobott le a verklisnek, hogy már menjen egyszer tovább. De az átkozott kintornás félreértette a bő ajándékot és biztatásnak vette, úgy, hogy az imént már eltorzított duettát a Norma operából hogyvoltozni kezdte, mire a kétségbeesett maestro papucsba, hálóköntösbe bujt és leszaladt kérdőre vonni a verklist:
– Maga boldogtalan! Mit kínozza ezt a duettát ilyen hallatlan gyors tempóban?
– Hát kicsoda az úr?
– Én vagyok a Norma opera szerzője.
Ezzel aztán kiragadta a verklis kezéből a fogantyút és szép lassacskán, adagióban tekerte.
– No lássa öregem, így kell azt játszani.
A kintornás ezt megjegyezte magának és egy házzal tovább állt.
Másnap megint ünnepelték az olasz mestert, megint bankettáztak, megint folyt a tivornya hajnalig. Megint aludt még délben is és megint az az átkozott verklis keltette föl. Dühösen nyitotta föl az ablakot, de nem ám, hogy megint dús alamizsnát dobjon le neki, hanem hogy kellően összeszidja. De alig nézett le az uccára, megakadt a szidalom a torkában a szokatlan látványtól:
Az egész ucca fekete a sokaságtól. Tolongott a nép. A kintornás kalapja úgy megtelt ezüstpénzzel, hogy ki kellett ürítenie. Mi történt? Ott lógott a verklin egy tábla, azon az állt, hogy:
„Bellini tanítványa“.

Jereb Hanna

 

Forrás:
,,Anekdóta”, Munkások dal- és zeneközlönye, 5 (1931)/7, 57.
Márkus János, Muzsikus-anekdoták (Budapest: Rózsavölgyi és Társa, 2011).
Mednyászky Miklós, A kintorna (Budapest: Fekete Sas Kiadó, 2006).
Normann Lebrecht, A komolyzene anekdotakincse, ford. Szilágyi Mihály (Budapest: Európa Könyvkiadó, 2012).
Alan Walker, Liszt-reflexiók, ford. Fejérvári Boldizsár (Budapest: L’Harmattan, 2015).
Alan Walker, Liszt Ferenc 3. Az utolsó évek 1861-1886, ford. Rácz Judit (Budapest: Editio Musica Bp. Zeneműkiadó KFT., 2006).