„A főváros népességének folytonos szaporodása, a nemzeti műveltség mind nagyobb emelkedése, s a művészi élvek iránt mindinkább nyilatkozó érdekeltség már eddig is biztosan kimutatja a nemzeti színház jelen állásának, ti. a drámai és operai szak egy épületbe szoríttatásának tarthatatlanságát és annak szükségességét, hogy mind jobban szerteágazó művészi körülmények kielégítésére több hely és alkalom nyittassék” – így hangzott Lónyay Menyhért miniszterelnök cifra körmondata a császárnak írott előterjesztés azon részében, amelyben azt indokolta, hogy miért is kellene Budapesten egy újabb színházat nyitni.
A kiegyezés után, a XIX. század végén Budapestet is utolérte a bécsi és párizsi mintákon alapuló városrendezési láz, a feladat megvalósítását pedig az Andrássy Gyula miniszterelnöksége alatt létrejött Fővárosi Közmunkák Tanácsa irányította. Ezen munkálatok gyümölcse az eredeti tervek alapján nemrég felújított Operaház, amely megnyitásának 140. évfordulóját ünnepli 2024 szeptemberében. Ez idő alatt számos rendkívüli előadásnak, különleges pillanatnak és hatalmas művész szereplésének lehettek tanúi ezek a falak. Bár a helyszín éppolyan fontos, mint az események, magáról a Házról mégis kevés szó esik.
Már az Opera elhelyezése kapcsán is vetődtek fel kérdések. A cél természetesen az volt, hogy a lehető legkisebb összegből fényűző operaházat lehessen létrehozni. Ez különösen érzékeny téma volt, mivel az építkezésre szánt szűkös anyagi keretet a Nemzeti Színháztól elvont összegekből spórolták össze. Az Andrássy útra néző telekről, ahol ma az Operaház áll, megoszlottak – és máig megoszlanak – a vélemények. Gazdasági szempontból mindenesetre ez tűnt a legelőnyösebb döntésnek. Nemcsak a telekár miatt, hanem azért is, mert ez a terület építmények közé volt ékelve, tehát lehetővé tette, hogy csak az Operaház fronthomlokzatát kelljen ellátni külső díszítéssel. Így azonban a dalszínház nem tudja minden oldaláról beteljesíteni reprezentatív szerepét; ellentétben például a szintén ekkortájt épült párizsi Opéra Garnierrel, amely egy tér közepén áll, így kiemelkedik a környező házak közül. Ybl Miklós ezt a kisebb akadályt úgy oldotta meg, hogy a fronthomlokzatot az utca többi épületéhez képest beljebb tolta, ezzel egy kis teret alakított ki a főbejárat előtt, így az legalább a utcafront felől kiemelkedőbb.
Az ötemeletes épületen számos látványosságot fedezhetnek fel az érdeklődők. Ybl tájékozott és sokat utazó építészként a legmodernebb külső szánta az illusztris színháznak: a drezdai Semperoper mintájára magas zsinórpadlást alakított ki, és azt a teret, amely így a nézőtér felett keletkezett, hő és víz elleni szigetelőrétegnek hagyta meg. Ebből kifolyólag ma is szinte eredeti formájában láthatjuk Lotz Károly mennyezetképét, melyet a Opéra Garnier nézőtere feletti Chagall-freskó ihletett.
A külső homlokzat tagozatai, a neoreneszánsz oszlopsor, a főbejárathoz vezető széles lépcső és a szobordíszek mind mészkőből készültek. Ez az anyag igen költségesnek számít a mai napig, mivel nem jellemző Magyarországon. A belső közönségforgalmi terek nemeskő burkolatai is arra utalnak, hogy a szűkös anyagi keret ellenére ezen nem spóroltak az építés alatt, ugyanakkor a kézzel elérhető falrészeket valódi helyett műmárvány fedi. A további falfelületeket fafaragványok, textilberakások és a korszak nagy festőinek munkái, többek között Thán Mór freskói díszítik.
Mielőtt a 2017 és 2022 közötti felújításra rátérnénk, vizsgáljunk meg még egy adottságot, amely a színházak, ezen belül is az operaházak esetében különösen fontos: az akusztikai tulajdonságokat. Ahhoz, hogy erről a kissé nehezen megfogható jellemzőről pontos képet tudjunk alkotni – olyat, amely nem csupán a ,,jó”, ,,visszhangos” és hasonló jelzőkre korlátozódik –, a Beranek-skálát fogjuk segítségül hívni. Ezt használta az MTA akusztikai kutatócsoportja is 1965–1966-ban. A matematikai és főleg geometriai számítások alapján az Operaház a maximálisan elérhető 100 pontból 84 pontos eredménnyel végzett, tehát a nagyon jó, és a kiváló értékelés határán, két ponttal a francia Opéra Garnier előtt, és mindössze öt ponttal a milánói Scala mögött. A felmérésből többek között az is kiderült, hogy az épület elsősorban olasz operák előadására alkalmas, míg Wagner zenedrámáihoz nem különösebben kedvező a kialakítása.
Az Operaház jelenlegi arculatával alighanem más végeredménnyel zárná a felmérést, hiszen a felmérés óta kétszer is jelentősen átépítették a nézőterét, átrendezték közönségforgalmi részeit. A legutóbbi felújítás a történeti rekonstrukció jegyében zajlott, tehát az épület mai állapota – a korszerűsítéstől eltekintve –, jobban hasonlít a XIX. század végi formára, mint a korábbi változtatásokat követően bármikor. Természetesen az eredeti állapot visszaállításába az akusztika éppúgy beletartozik, mint a páholyok közötti szfinxszobrok aranyozása vagy a nagyfüggöny aranybojtjai. A monumentális, már-már szőrszálhasogatásig historizáló átalakítást szemlélve tehát nem tehetünk mást, mint hogy elmeregünk azon: vajon a jövő évadban milyen évfordulós különlegességekkel tiszteleg majd a társulat az épület előtt?
Vámos Emma
