J. R. R. Tolkien és George R. R. Martin fantasyregényeiről sokáig úgy vélték: nem lehet átültetni őket mozivászonra vagy tévéképernyőre. Nem kis nehézségek árán, de Peter Jackson bebizonyította, hogy a Gyűrűk ura nagyon is megfilmesíthető, majd tíz évvel később a David Benioff–D. B. Weiss-páros tette ugyanezt a Trónok harcával. Idén mindkét adaptációhoz előzménysorozat érkezett (amelyek szintén az említett szerzők művein alapulnak), és egyik jobban megosztotta a rajongókat, mint a másik. A nézők egy részének felháborodása pedig nem is teljesen alaptalan.

Sokan hasonlították össze a Sárkányok házát és A hatalom gyűrűit, de csak kevesen nevezték meg azt a tényezőt, amely miatt valóban érdemes párhuzamot vonni a két alkotás között. Ez nem más, mint az alapművek műfaji hovatartozása, hiszen azok nem regények, hanem úgynevezett mythopoeiák (azaz mítoszteremtő írások). Már maga a műfajnév is beszédes, ugyanis a mítoszok és a legendák nem tartalmaznak terjedelmes párbeszédeket, gondosan felépített karaktereket vagy alaposan kidolgozott cselekményt, helyette kevésbé részletesen, elnagyoltan jelenítik meg a történéseket. Ilyen jellegű művek adaptációját nem egyszerű megtölteni annyi és olyan tartalommal, hogy az megfeleljen az összes sorozatnéző elvárásainak.

Mindkét előzménysorozatnak hibája, hogy az alkotók öncélúan értelmeztek át egy-egy olyan karaktert, aki az alapműben valamivel részletesebb jellemzést kapott, mint a többiek. Ez viszont csak a Sárkányok házában eredményezett pozitív változást. R. R. Martin könyvében, a Tűz és vérben I. Viserys király egy jó kedélyű, de uralkodásra alkalmatlan férfiként tűnik fel, míg a sorozatban egy évtizedeken át gyötrődő, kérdésekkel teli vezetőt láthatunk, aki elsősorban országának jólétére törekszik, és akit családjának szeretete hajt. Nem csoda, hogy maga az író is elismerte: Paddy Considine jobban formálta meg a karaktert, mint ahogyan ő eredetileg megalkotta.

A hatalom gyűrűi esetében már nem beszélhetünk ilyen meggyőző átértelmezésről. Mivel az eredeti műben, a Szilmarilokban különböző, egymástól független eseményekről olvashatunk, nincs konkrét főszereplő. Egy sorozatban azonban szükség van központi karakterre, aki ezúttal Galadriel lett. Csakhogy Galadriel úrnő Tolkien könyvében nem vesz részt azokban a történésekben, amelyek megjelennek a filmváltozaban; bölcs és erős tündekirálynőként van jelen a címben említett gyűrűk elkészültéig. A változtatás meglehetősen drasztikus, ugyanis A hatalom gyűrűiben Galadriel (Morfydd Clark) nem királynő, hanem hadvezér, és nem is bölcs, hanem inkább forrófejű és meggondolatlan. Annak ellenére, hogy több ezer éves, úgy viselkedik, mint egy sértődött kamasz, aki nem hajlandó szót fogadni a felnőtteknek. Sok néző számára már ez a változtatás is főbenjáró bűnnek számított, ám a legelkeserítőbb a sötétben bujkáló Sauron kilétének felfedése volt – amit én most nem teszek meg.

A készítők számára a cselekmény időkezelése is problémát okozott. Nem véletlenül: a bemutatott történésekről csak azt tudjuk, hogy nagyjából mennyi idő alatt zajlottak le, ráadásul azok az eredeti könyvváltozatban több évszázadot ölelnek fel. A sorozatból így ki kellett hagyni a főbb mozzanatok közötti eseménytelen időszakokat, és mondhatni szorosabbra kellett fogni az idővonalat. Ennek eredményeképpen a történések túl sűrűek és szétágazóak lettek, a karakterek pedig idő és hely hiányában nem tudtak kibontakozni. Egyedül Elrond (Robert Aramayo) és Durin (Owain Arthur) párosa bizonyult mindvégig meggyőzőnek.

A hatalom gyűrűivel szemben a Sárkányok háza esetében pontosan lehet tudni, hogy a középpontba állított háború hány éven át tart. A Tűz és vérben részletesen elolvashatjuk azt az évtizedeken át zajló történésláncot, amely a központi konfliktusig, az úgynevezett sárkányok táncáig vezet. A sorozatban azonban a főbb események több színészváltást igénylő időugrásokkal kerülnek bemutatásra, hogy az évadzáró epizód végére kezdetét vehesse a „tánc”. Emiatt több karakternek elmarad a fokozatos jellemfejlődése (vagy -romlása), egy-egy új epizód egyet jelent új, teljesen kiforrott személyiségekkel. Ez egy, a karakterdrámákra fókuszáló produkcióban nem kimondottan szerencsés megoldás.

De negatívumokat a kivitelezésben is tapasztalhatunk. Noha mindkét előzménysorozat jelentős anyagi támogatással készült, sajnos streaming terén egyik sem szolgált nagy újdonsággal. A Sárkányok házában meggyőző a külső és belső terekkel való játék, és a címszereplő sárkányok fantasztikusan néznek ki, ugyanakkor a látképeken nagyon is érződik, hogy hol spóroltak a készítők. Ugyanez igaz A hatalom gyűrűire, amely hivatalosan is a világ legdrágább sorozata. De az utóbbi alkotói egy valamit újra bebizonyítottak: bár a praktikus effektek (sminkek, maszkok) nagyon költségesek, a mai napig lehengerlőek tudnak lenni. A sorozat orkjait ugyanis egytől egyig sminkesek és maszkmesterek „hozták létre”, csak a tájak és a környezeti jelenségek megjelenítéséhez használtak CGI-t.

Ami viszont mindkét sorozat esetében kiemelkedő, az a zene. A Sárkányok háza komponistája, Ramin Djawadi ötletesen hasznosította újra a Trónok harca dallamait, nosztalgikus és kissé misztikus atmoszférát teremtve. Ezzel szemben A hatalom gyűrűi zenéje legfeljebb hangulatában hasonlít Howard Shore Gyűrűk urájáéhoz, mivel Bear McCreary teljesen új dallamokat komponált a sorozathoz. Ezek pedig tökéletesen működnek minden szituációban – akár háttér- vagy kísérőzeneként, akár zenei narrációként funkcionálnak.

Összességében tehát mindkét előzménysorozatról kijelenthető, hogy készítőik felemásan vették az adaptálással járó akadályokat. A remény viszont egyáltalán nem veszett el, hiszen pénzügyileg mindkét alkotás sikeres, folytatásuk így már most borítékolható. Ha azonban igazán el szeretnék nyerni a nézők tetszését, a következő évadokra mindkét sorozatban megfontoltabb történetvezetésre és karakterfejlesztésre lesz szükség. Különben a sárkányok és a Végzet-hegy tüze nemcsak Westerost és Középföldét fogja felperzselni, hanem önmagát is.

Gergely Máté