Nagy Dénes Kurtág-töredékek című portréfilmjéről

 

Országszerte különféle programokkal köszöntötte a magyar kulturális élet a századik születésnapját ünneplő Kurtág György zeneszerzőt.  A huszadik század második felétől kezdve napjainkig a nemzetközi zenei élet meghatározó alkotó- és tanáregyénisége előtt tiszteleg Nagy Dénes ez alkalomból bemutatott dukumentumfilmje, a Kurtág-töredékek is. Az elmúlt években rögzített, több száz órányi, többnyire életképekből összeállított 113 perces filmalkotás egy igen zárt, ám különlegesen intenzív belső világba nyújt betekintést.

Már a cím is Kurtág életművének egy meghatározó, sajátos formai elképzelésére utal, amelyben számos kompozíciót alkotott – hogy párat említsünk: József Attila töredékek (op. 20), Kafka-Fragmente (op. 24), Hölderlin: An… (Ein Fragment) (op. 29), Hérakleitos-töredékek. Ezek többnyire szövegrészletek megzenésítései, vagy azok ihletésére született kompozíciók. Fontos azt is kiemelni, hogy a töredékekhez hasonló kis formák és az azokra jellemző sűrítettség iránti vonzalom Kurtág egész szerzői világát meghatározza. Erre a koncepcióra törekedtek a film alkotói is, amikor a hagyományosan informatív, verbalitáson alapuló dokumentumfilmes hagyomány helyett életképekből, hangulatokból, egy-egy gondolatból, vagy emlékből összeállított lírai ,,mozaikot” igyekeztek létrehozni. 

Ennek a szerkesztésmódnak előnyeit és hátrányait is tapasztalhattuk. Egyrészről így a film sajátos esztétikai értékkel bír, valamint képes Kurtág személyén túlmutatva az univerzalitás szintjére emelkedni és a megöregedés, a gyász, vagy a zenéről és művészetről való gondolkodás kérdéseit ábrázolni. Másrészről azonban a kevés ténylegesen megjelenített adat folytán a kortárs zene világára egyébként is jellemző, kívülállók számára megközelíthetetlen ,,bennfenntesség” problémáját erősíti; azt az érzetet keltve, mintha a háttérben álló információk birtoklása evidencia lenne (vagy annak kellene lennie) a nézők részéről. 

A Kurtág-művek töredékességére jellemző, a magukon túlnövő gesztusokból felépített tömény szuggesztivitás a filmnek nem minden pillanatáról mondható el: itt sokszor úgy érezhetjük, hogy a fragmentáltság inkább valamilyen esetlegességben nyilvánul meg. A felvillantott próbajelenetek kapcsán sokszor nem teljesen világos, hogy miért épp az adott  művészekkel való közös munkába nyerünk betekintést, vagy hogy például a Vikingur Ólafssonnal való munkakapcsolat miért kerül olyannyira túlsúlyba a filmben. Ezt leszámítva természetesen a próbákat ábrázoló szakaszok hűen tükrözik és átélhetővé teszik Kurtág zenéhez való rendkívül precíz és koncentrált hozzáállását, amely egyedülálló és a magyar zenei életben sokak számára meghatározó tanári attitűdjén is átsugárzik.

A képi világ terén szintén egyfajta kettősséget figyelhetünk meg. A szerző által felelevenített emlékekből, illetve az őt aktuálisan – élete utolsó szakaszában – foglalkoztató kérdésekből összeszövődő monológok alatti inzertek erősen atmoszférateremtő, költői szépséggel bírnak. Ezzel szemben a mindennapokat bemutató jelenetek során a nagyvásznon különösen zavarónak bizonyult a kézikamerás felvételek rögzítetlen mozgása. Úgy érezhettük, minthogyha ezzel a film készítői kissé didaktikusan szerették volna aláhúzni az események valóságos jellegét. Egyes képek motívumszerűen mintázzák a mögöttük húzódó kontextust. Ilyen például a dolgozószoba plafonján lévő, égre néző két ablak is, amely a zeneszerző számára a külvilágra való egyedüli kitekintést jelenti, számunkra pedig rávilágít arra, hogy az ő valóságában hová is helyeződik valójában a fókusz.

Elkerülhetetlen megemlíteni, hogy a képek alatt megszólaló zenék (többnyire a szerző saját darabjai) milyen súlyos kifejezőerővel hatnak, különösen bizonyos művek sajátos megvilágításba helyezése révén, amelyet a film során időről-időre felbukkanó, a Kurtág által feldolgozott szövegekből vett idézetek is elősegítenek.

Azonban a Kurtág-töredékek egyik legegyedibb vonása és egyben legnagyobb értéke is az a körülmény, ami a saját alkotói világába mindinkább bezárkózó ,,Gyuri bácsi” letisztult egyéniségéből, életkorából és a film készítőinek feltételezhetően diszkrét jelenlétéből egyaránt fakad: a portréfilm alanya jól érzékelhetően egyáltalán nem reflektál a kamerák jelenlétére, vagy magára a filmezés adta szituációra. Ezáltal a nézőben hamar az az élmény alakul ki, mintha egy láthatatlanná tévő köpeny segítségével észrevétlenül lopózhatna be a saját esendőségét a legtermészetesebb módon felvállaló élő legenda mindennapjaiba. Talán ez az, ami Nagy Dénes alkotását olyan megindítóan szerethetővé teszi.

Juhos Fanni Mária