Nehéz fába vágja a fejszéjét az a zeneszerző, aki a 2020-as években operaírásba fog. Alig van más olyan műfaj, ami ennyire be lenne határolva a ,,hagyományos” repertoár támasztotta elvárások és a közönség prekoncepciói által. Talán az egyházi zene mérhető még hozzá ilyen szempontból, de ott legalább jellemzően élesen elválik egymástól alkalmazott zenei munka és koncertmű, míg az opera alkalmazott zenei jellegéről hosszasan – és értelmetlenül – lehetne vitázni. De nehéz feladatot vállal az operaénekes is, ha belevág egy ilyen jellemzően nagy technikai kihívást jelentő, ellenben – kevés kivételtől eltekintve – kis érdeklődést kiváltó produkcióba. És akkor még nem is beszéltünk a rendezőről, a karmesterről, a zenekarról, a díszlettervezőről és a rengeteg technikai közreműködőről, akik nélkül egy ilyen komplex előadás nem jöhetne létre. Ha tehát a munkánk megtérülését tartjuk szem előtt, akkor valóban a már biztosan bevált hagyományos repertoár műsoron tartása a legjövedelmezőbb ebben a szakmában. 

Az élet azonban a Turandot óta is folyik, a művészet és a zene élete is, és szerencsére megtalálja a kibúvókat a megkövesedni látszó szabályrendszerekből, így a nagyopera mellett mind nagyobb szerepet kap a minden szempontból gazdaságosabb méretekkel bíró, akár koncertteremben is előadható kamaraopera, amiből a január 16-i operavizsgán két új művet is láthatott-hallhatott egymás után a közönség, akik szerencsére számosan érkeztek a csaknem teltházas koncertre.

Előre le kell szögeznünk: bár elvárható lenne, hogy a cikkben a vizsgázó énekesek és a hangszeres előadók – Sándor Szabolcs zongorista és a Kemény Péter vezetésével működő Era Nova Kamaraegyüttes – teljesítményét is alapos vizsgálat alá vegyem, jelen esetben ezt azzal a rövid, de magabiztos kijelentéssel helyettesítem, hogy mindannyian – különösképpen a háromrészes, több órás koncertet végigéneklő énekes hallgatók – hatalmas feladatot hajtottak végre, és méghozzá igencsak szépen. Nem volna tisztességes hibákról, gyengeségekről beszélni, mikor az előadás végig magas színvonalon folyt a nehezítő tényezők (improvizatív szakaszok, kortárszenei anyag) ellenére is. Nézzük tehát a műsorszámokat.

Az est a Funeral in my Brain című, Vaughan-Williams- és Copland-dalokon alapuló, de ezek között improvizált prózai szakaszokból építkező ,,thrillerrel” kezdődött. Maga a ,,thriller” elnevezés már eleve kicsit szokatlan színpadi (pláne zenés színpadi) keretek között, azonban a valóban sötét, zavarba ejtő történet fényében még értenénk is, miért választották műfaji megjelölésnek ezt az alapvetően filmes terminust az alkotók – az énekesek és tanáruk, Almási-Tóth András. A zenei betétekkel azonban még így is némiképp nehéz mit kezdeni. A fent említett angol és az amerikai zeneszerzők dalai ugyanis hangulatukban nem igazán követték a történetet és a színpadi atmoszférát (talán az utolsó, címadó Emily Dickinson-megzenésítés kivételével), inkább folyamatosan kedélyes hangulatú intermezzókként hatottak, amik olyannyira leváltak a történetről, hogy e sorok írója már azt is megfontolta, hogy esetleg az iskolapéldaszerűen morbid thriller-történet valamiféle posztmodern ironizálásával volt dolga. Mindenesetre a produkció több kérdést vetett föl, mint amennyit megválaszolt.

A második részben következett az ifjú amerikai-magyar zeneszerző, Ábel Misha Gille Esbenshade I’m cleaning, I’m cleaning című kamaraoperája. Itt már mindenképpen egységes kompozícióról és hangulatívről beszélhetünk, mégha maga a zenei anyag nagyon is heterogén elemekből állt. Ezt a  sokszínűséget azonban a szerző következetesen a történet ,,illusztrálására” használta fel, azaz a feljebb felvetett kérdést egyértelműen azzal válaszolta meg, hogy a műve alkalmazott zene. Negatívumként talán azt róhatjuk fel, hogy a dramaturgia kissé kiforratlan volt, a jelenetek folyamatosan rohanva következtek egymásra. Ez még a kortárs művészeten edződött kritikust is összezavarta abban, hogy valójában mit is láthatunk a színpadon és ki kicsoda. Emellett a hidegháborút hollywoodi szemüvegen keresztül bemutató történet is kissé esetlen volt, de az ilyesféle nagyon leegyszerűsített kémsztorikhoz a közönség a filmeken keresztül már hozzászokhatott.

Zárásként egy, a Zeneakadémia zeneszerzés tanszakának hallgatói által koprodukcióban alkotott meseoperát hallhatott a közönség. A darab szerzői Sebestyén-Lázár Regina, Nagy Emma, Papp Mátyás és Kaszab Sebő voltak. Mivel Esbenshade Ábel alkotásaival szemben az ő műveikkel már a Zeneakadémia közönsége is többször találkozhatott, megállapíthatjuk, hogy az operaírás ,,alkalmazott zenesége” végett mindannyian eltértek a szokott – mellesleg egymástól is nagyban különböző – koncertzenei stílusuktól egy ,,befogadhatóbb” és összességében is egységesebb hangzásvilág kedvéért. Ez azonban semmiképpen sem vett el a produkció minőségéből, sőt, ezáltal sikeresen megoldotta a többszerzős művek egyik legnagyobb problémáját. A mű szövegéhez hűen –  amely az opera címével egyezően Kéznélküli lány néven ismert Grimm-mesén alapult Almási-Tóth András átiratában – a kísérteties-rémisztő elemek ügyesen elegyedtek a naivan mesés, humoros részekkel. Ez a humor különösen a Kaszab Sebő által komponált utolsó szakaszban volt tetten érhető, összhangban a mese váratlanul könnyed happy endjével. Szemben az előző darabbal, ebben az operában zárt áriaszámok is szerepeltek, ami nagyon jót tett a dramaturgiának és a zenei anyagok változatosságának. A mesés történet és az egyszerűbb zenei nyelvezet ellenére egy pillanatra sem éreztük magunkat egy délelőtti családi matinékoncerten. Nemcsak a történet nyugtalanító jelenetei miatt, hanem a zene okos iróniája és ezzel párhuzamos őszinte expresszivitása miatt sem: a Kéznélküli lány (ahogy az I’m cleaning, I’m cleaning is) kifejezetten felnőtteknek szóló meseopera.

Összességében a január 16-i operavizsga nagyon emlékezetes műsora után bízunk benne, hogy a közönség pozitív élményekkel hagyta el a Solti termet. Ha nem is a hagyományos nagyoperától ,,elvárt” katarzissal, hanem azzal az érzéssel, hogy a színpadi zene a legváltozatosabb érzelmek kiváltására alkalmas, és azzal a reménnyel, hogy a feltörekvő, új magyar zeneszerző- és előadó generáció képes lehet a jövőben az opera műfajának megfiatalítására, aktuálissá tételére.

Bedő Bátor Mátyás

,,I’m cleaning up the funeral in my brain with the girl without hands”, Operavizsga, 2026. 01. 16. 19.00, Zeneakadémia, Solti Terem