Múzsa rovatunkban Varga László Dávid novellájának első részét közöljük, amelynek főszereplője egy tehetséges, ám mára elfelejtett „hősszerelmes” zeneszerző a XVIII–XIX. századból.
A halhatatlan kedveshez I.
A reggeli napfény még csak halványan szűrődött be a szoba gondosan faragott, fakeretes ablakain, amikor Kleinheinz első pillantásait vetette a kakukkos órára. Egy pár másodpercig szemét rajta pihentette, majd mélán elfordult, hogy számba vegye napi teendőit. Az óra ekkor még nem ütötte el a hét órát, de a pillanat nem volt oly távol.
A ház magányos lakója földműves családban nőtt fel, így mindig korán kelt. A kétkezi munka fáradságain keresztül megtanulta értékelni minden percét annak a kevéske időnek, amely neki e rongyos világon megadatott. A falióra kései csöngetése sem akadályozta meg dolgai hatékony rendezésében. Annál is inkább zavarta, hogy amióta Pest-Budán tartózkodott, a napfelkelte valamiért minden alkalommal megelőzte őt az ébredéssel. Amikor még Bécsben élt, szokás szerint fél hatkor kelt álmából, napja pedig este kilenckor fejeződött be. Ám ezek a nyűgös pestiek sosem Kapellmeistereik óhajait vették figyelembe, hanem szeretett klavírharcosaik körül sürögtek-forogtak, hacsak alkalmuk akadt egy-egy kézcsókoltatásra.
Ezen morfondírozott, amint fekhelyét elhagyva készülődött a színházba. Meg azon, hogy amikor Bécsben élt, a hölgyek sem voltak vele olyan hűvösek és távolságtartóak, mint itt, a birodalom keleti vidékén. A bécsiek közül egyre kimondottan nagy szívvel, ám kettős érzéssel gondolt: rövidke viszonyukat mindvégig szeszélyesség, egymás elől rejtőzés jellemezte, és kifürkészhetetlen, a jövő bizonytalanságától való félelem lengte körül. Arcára napról napra kevésbé emlékezett. Halványodtak ajka finom, habos körvonalai; kissé görbén ívelt fülei; puha, pisze orrának barázdái, amelyek mintha felhők lettek volna. Nem így volt ez lelke mélyén. Kleinheinz, bár éjjelente hamar elszenderedett, visszatérő álmok gyötörték. Pontosabban hogy gyötörték-e, azt ő maga sem tudta egykönnyen eldönteni. Mindenesetre a „vonalak” bizonyos éjszakákon újra és újra kiélesedtek. A vágyak és ábrándok fél-kimondása, a testben lakozó, ismeretlen őserő kendőzetlen ébredése, majd szemérem nélküli megnyilvánulása… hogy két karcsú test összeérhessen – minderről gyakorta álmodott. Nem volt tisztában azzal, hogy e bizsergető képek előtörése jó-e, vagy rossz, csupán frusztrációt keltett benne. Amennyire határozott és kissé öntelt is volt a nappali életben, épp annyira jött zavarba éjszakánként saját rejtegetett érzésvilágától. Leginkább az nyomasztotta, hogy sohasem tudhatta, az álomképek mikor érik el őt legközelebb, hogy azután újfent meghagyják homályos emlékei között.
Ekkor az óra erős csattanással – úgy, mintha Kleinheinzot kalapáccsal ütötték volna fejbe – hívta fel a figyelmet az indulás idejére. Késésben nem volt, az időjárási körülmények azonban jócskán megnehezítették a Pesti Színházba igyekvő Kapellmeister útját. Május első napját írták ekkor; az évszakhoz illően jelentős esőzés áztatta a földutakat, s legnagyobb szerencsétlenségére a sárral ekkor még csak vékonyan borított úton kocsijának keréktengelye egy nagyobb rázkódás miatt félbetört, s a szekér oldalára borult.
Nem is sújthatta volna nagyobb átok éppen azon a napon, amikor legújabb oratóriumának próbájára sietett! A próbára, amire úgy istenigazából nem is akart elmenni. A sors fintora, hogy míg egy perccel ezelőtt azon töprengett, hogyan mondhatná le az egész koncertet, s miképpen húzhatná ki magát abból a kellemetlen döntései okozta érzelmi gödörből, amelyet magának ásott, most a sárban fetrengve, arcát kalapjába temetve próbálta elkergetni a kínosan nevetgélő járókelőket, akik csupán segíteni akartak rajta, a pórul járt zeneszerzőn.
Varga László Dávid
