Német géniuszok – ezzel a címmel rendeztek hangversenyt a Nemzeti Filharmonikusok a Zeneakadémián, február 10-én. Az együttest immáron vezető karmesterként irányító Vashegyi György, aki a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar alapító-vezetőjeként mindenekelőtt a régizene elhivatott tolmácsolója, most a XIX. század világába kalauzolta el a közönséget. A produkció azonban nem érte el a kívánt hatást, s a hiányosságok egy része talán annak tudható be, hogy nem alakult ki ideális összhang a szólisták, a zenekar és a dirigens között.

Schumann Manfréd-nyitányát (op. 115) és Mahler Gyermekgyászdalok című dalciklusát, a szünet után pedig Brahms B-dúr zongoraversenyét (op. 83) hallottuk. Az eseménynek sajnálatos aktualitást kölcsönzött a Törökországot február 6-án megrázó nagy erejű földrengés: a karmester az áldozatok emlékének szentelte a koncertet. Szándékához jól illeszkedett a Schumann-darab, de különösen a Mahler-kompozícióval állíthatta a gyászt, az elmúlás gondolatát az est középpontjába. Vashegyi ezen gesztusa azonban hamar feledésbe is merült, a Manfréd-nyitány előadásával az ő és a zenekar koncentrált, fegyelmezett együttműködésére irányult nagyobb figyelem. A játék jól összecsiszolódott társulat benyomását keltette. Noha a dirigens csak tavaly ősz óta dolgozik a Filharmonikusokkal, intéseinek kiszámíthatósága és a hangszeresek felszabadultsága egyaránt fokozhatta a hallgatóság elégedettségét.

A Gyermekgyászdalok interpretációját viszont már nem jellemezte efféle, közösségi erőt sugárzó szellemiség. A német basszbariton, Christian Immler kiváló technikai készségről tett tanúbizonyságot, produkciója ennek ellenére hiányérzetet keltett: hangja mintha e világon kívüli, elzárt térből szűrődött volna be a koncertterembe, ami nem vált fellépése előnyére. Az élményt pedig tovább rombolta, hogy az énekművész a kottájából csak olykor-olykor pillantott fel, hogy kapcsolatot teremtsen a közönséggel. Ez a magatartás jobban illett volna egy barokk oratórium, mint egy szemléletében meghökkentő, tragikus dalciklus megszólaltatásához. Különös volt a szólista és a zenekar közötti viszony is: míg előbbi egy képzeletbeli burokból hallatszott, addig utóbbi e burkot tiszteletben tartva, azt legfeljebb csak kívülről simogatva töltötte be szerepét; nem kerekedett felül az énekes tompa megnyilvánulásán. Esetleg a gyász kifejezésének tudatos eszköze lett volna ez a visszahúzódás? Az interpretáció ilyen szempontból nem tűnt előre megtervezettnek.

Brahms B-dúr zongoraversenyének előadását ha ilyesfajta visszahúzódás nem is, a dallamívek dinamizmusának, energiatöltetének hiánya mindenképp jellemezte. A fiatal zongoraművész és fortepianista, Berecz Mihály játéka a magabiztos szövegtudás révén igazán meggyőzőnek hatott. Ami azonban a tartalom értő közvetítését illeti, az mind az együttes, mind a szólista részéről hagyott maga után némi kívánnivalót. Nagy vállalás volt az alapvetően régizenész Vashegyi György részéről a XIX. és korai XX. századi német kompozíciók pódiumra vitele, a produkcióból viszont hiányzott a romantikus zenét általánosságban jellemző expresszivitás, a frázisok eltúlzásával járó dagályosság – és így a katarzisélmény is.

Ennek ellenére a zárószám után a tetszésnyilvánítás alig hagyott alább, Bereczet kétszer is visszatapsolták; s a taps úgy tűnt, inkább neki szólt, mint az együttesnek. Sokatmondó a közönség ezen gesztusa, a Brahms-versenyműben ugyanis nem annyira a billentyűs virtuóz játéka dominál, sokkal inkább a zenekar és a zongora együtthangzásai teszik különlegessé. Mondhatnánk: szimfónia, zongorával. Ráadásként Berecz két rövid darabot adott elő, amelyekkel bensőséges, reflexióra és elmélyedésre alkalmas pillanatokat okozott.

Varga László Dávid

Német géniuszok; Vashegyi György, Christian Immler, Berecz Mihály és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, 2023. 02. 10. 19.30, Zeneakadémia, Nagyterem