Sok zenész előbb-utóbb szembesül a feladattal, hogy zenésítsen meg egy érzést, tárgyat, eseményt, kismacskát, akármit. Ilyenkor az ember a következő kérdésekkel találja szemben magát: mitől válik a zene szóvá? Hogyan lehet olyan karakteresen komponálni, hogy a befogadó mindig egy kismacskára asszociáljon a hallottakból? Lehet-e a hangokkal festeni? Ha igen, hányféleképpen festhetünk le egy macskát? Ha nem, mi teszi érthetővé a hallgató számára, hogy ez egy kiscica, és nem egy labrador?

A mai zajtengerben, ahol majdnem minden csak hirdetés és reklám, amelyekre emlékeznünk kellene, nagyon nehézzé vált a művészi értéket képviselő asszociatív zenék felismerése. Mégis akadnak olyan komponisták, akik megkerülhetetlen mesterei az efféle muzsikának. A legemblematikusabb alak közülük John Williams, nem véletlenül ő a legkeresettebb hollywoodi filmzeneszerzők egyike. Stílusa felismerhető, aláfestő dallamai mindig könnyen énekelhetők, és ami a legijesztőbb: tűpontosak. Ez a pontosság leginkább a Star Wars-sagában érhető tetten. Képzeljünk el egy húsz órán át tartó, egységes atmoszférájú zenei anyagot, amely karakterleíró témákat is tartalmaz, ezek a témák, karakterek pedig rendkívül változatos közegekben jelennek meg. Már maga az atmoszférateremtés is elképesztő feladat: hiszen milyen hangja van az űrnek? Williamsnek azonban szerencséje volt, mert nem kellett mindent a nulláról felépítenie.

John Williams nagyon sok helyről merített ihletet a Star Wars zenéjének megírásakor, közülük az egyik legmeghatározóbb Gustav Holst 32. opusza, a Bolygók. Ez egy héttételes darab, melynek alapötlete a teozófia emblematikus figurájának, Alan Leonak a The Art of Synthesis című könyvéből származik. Alan Leo munkásságának köszönhetjük azt, hogy a nyugati asztrológia a jóslástól a pszichológia felé fordult, és ő volt az a gondolkodó is, aki importálta a hindu asztrológiát Európába.

Alan Leo szövegével Holst egy mallorcai nyaralásán találkozott. A gondolat, hogy égitestek emberi érzelmekért felelősek, megihlette őt. A zeneszerző az első három tétel zenei anyagával és címével arra az asztrológiai hagyományra utal, amely az ókori istenek tulajdonságaival ruházza fel a bolygókat: „Mars, a háború hozója”, „Vénusz, a béke hozója”, „Merkúr, a szárnyas hírnök”. A mű többi tételében már megmutatkozik Holst kreatív szabadsága: „Jupiter, a vidámság követe”, „Szaturnusz, az időskor követe”, azután „Uránusz, a mágus”, majd „Neptunusz, a misztikus”. Érdekes módon az utolsó tétel címe megegyezik Alan Leo könyvének tizenkettedik fejezetével.

A darabot 1918. szeptember 29-én, a háború utolsó heteiben mutatták be a Queen’s Hallban. Az előkészületekkel annyira sietni kellett, hogy a zenekar csak két órával az előadás előtt tudta átnézni a kottát. A Neptunusz-tételhez szükséges kórust pedig a szerző az utolsó pillanatban toborozta azokból a leányiskolákból, ahol tanított.

A Bolygók avantgárd volt – a Mars ötnegyedes, erőteljes, rémisztő rezesindulójától a Jupiter hatalmas, méltóságteljes dallamain keresztül (melyekből az angolok egyik antheme, az „I Vow to Thee, My Country” lett) a Szaturnusz könyörtelen gyászmenetén át egészen a Neptunusz apatikus fade outjáig. Utóbbi egyébként az első a nagyzenekari darabok történetében. Mára mindez azonossá vált az űr hangzásvilágával a hollywoodi űropera-filmeknek köszönhetően. De hiába John Williams tette ikonikussá ezeket az eszközöket, közöttük a különböző ostinatókat, a rézfúvósok előtérbe helyezését, az ütőhangszerek meglepő alkalmazását, a dinamikus zenei anyagokat stb., Gustav Holst már réges-régen feltalálta őket „egy messzi-messzi galaxisban”.

Nagy Milán