Első alkalommal vehettem részt a MUS-E művészeknek és pedagógusoknak meghirdetett nemzetközi tréningjén, Németországban. Az utazás azonban nem várt izgalmakat hozott.

Hajnali fél négykor csörgött az ébresztőm november 21-én: indulás a reptérre, irány Frankfurt! A reptéren a járványhelyzet óta nagy a szigor – az oltási igazolványom bemutatása mellett egy, a németországi beutazáshoz szükséges dokumentumot is ki kellett töltenem. 8 óra 15 perckor szállt le a gép Frankfurtban; velem tartott Tímár Andor, a MUS-E magyarországi egyesületének elnöke is, akivel a megérkezést követően városnézésre indultunk. Frankfurtban sokszínűség fogadott minket: modern irodaházak és szocialista épületek, továbbá a történelmi belváros − az adventi vásárral és a frankfurti dómmal. A városnézés után Eltville-be indultunk vonattal (amelyet épphogy elértünk), így kora délután már a a MUS-E CapacitArte Tréningnek ténylegesen helyet adó, mesés, középkori Kloster Eberbachot csodálhattuk meg.

Mivel a regisztráció utáni COVID-tesztem negatív lett, elkezdhettem a tréninget. A programon német pedagógusok, illetve olasz, svájci, francia, belga, német és magyar művészek egyaránt részt vettek. A vasárnapi események egy része igazi kuriózumnak bizonyult: a táncos workshopot követő koncerten Alexandre Cellier mutatta be a zuhanycsőből, injekciós tűből és ehhez hasonló tárgyakból készített hangszereit. Este felkészültem a másnapi előadásomra, és izgatottan vártam a hétfői napot.

Reggel ismét a kötelező kör következett: a COVID-teszt, amelyet a szálloda szabályai szerint minden nap el kellett végezni. Már indultam volna reggelizni, amikor láttam, hogy szép lassan kezd megjelenni a második csík a mintán. A nem sokkal későbbi gyorsteszt esetében ugyanez történt, ezért a szervezők azonnal Eltville városközpontjába vittek, ahol a harmadik gyorsteszt is kimutatta a szervezetemben a vírust. Az egészségügyi hatóságok ezután közölték: Wiesbadenbe kell utaznom, ahol még egy PCR-vizsgálat vár rám. Aznap ez már a negyedik tesztem volt…

Amikor visszatértem a szállodába, elkülönítettek, és közölték velem, hogy ettől kezdve nem jöhetek ki a nagyjából tíz négyzetméteres szobából. Értesítettem a családomat, a barátaimat, az egyetemet és a tanítványaimat is arról, hogy az elkövetkezendő napokban ne számítsanak rám Magyarországon. Közben a MUS-E csapata elkezdte szervezni a hazautamat: beszéltek a német, az osztrák és a magyar hatóságokkal, azonban Ausztria éppen akkoriban szigorított a beutazási szabályokon. Természetesen repülővel nem jöhettem haza, hiszen fel sem engedtek volna a gépre. Teltek a percek, az órák, a napok. Szerda estére eldőlt, hogy amennyiben megállás nélkül hazautazom, úgy autóval kiengednek az országból. Végül pénteken ebben a formában sikerült hazatérnem Budapestre, ahol letöltöttem a karantén hátralévő részét.

Mit is köszönhetek ennek az időszaknak? Megtanultam értékelni, milyen fontos az egészség. Hiába a temérdek feladat vagy a MUS-E CapacitArte Tréninghez hasonló páratlan lehetőség, a szervezetünknek időnként pihenésre van szüksége. Ezenkívül rengeteget foglalkozhattam magammal, a gondolataimmal: értékeltem az elmúlt éveket, valamint kitűztem különféle rövid- és hosszútávú célokat. Bár nem számítottam erre a kalandos fordulatra, végső soron szép emlékként él a fejemben ez a néhány nap.

Gubinecz Ákos