Egy sakktábla bábuinak szerepe a napnál is világosabb. De vajon a valóságban, az emberek között is érvényesek a kiosztott szerepek? A világtól való elidegenedésről sokan írtak már, de elidegenedhetünk-e saját magunktól? Ezúttal a 2020 őszén közzétett „regénytöredékem” újabb részletét ajánlom az olvasók figyelmébe.
Kulcsra zárt gondolatok II.
A szoba látványát első pillantásra nehéz megszokni. Két fotel, egy teázásra alkalmas asztal, és kisebb, ódivatú anyaggal bevont kanapé, amelyet a korábbi lakók hagytak itt. A falon Picasso arcképeinek torzabbnál torzabb másolatai. Az alakok pillantása véletlenül sem találkozik a fürkésző látogató tekintetével, mégis figyelemmel kíséri az egész szoba életét, pontról pontra. Régi, polgári lakásba illő kredenc, ruhásszekrény. Az üvegajtón túl egy porcelánmacska nyitja tágra éles szemeit, fel-le mozgó mancsával szakadatlanul integet a bútoroknak. Mellette matrjoskababa kopott darabjai hevernek egymás mellett. A falra függesztett óra ingája hangosan ketyeg. Kopott mechanikája óránként, madárcsicsergést imitálva csörömpöl egy figyelemreméltót.
Az asszony kivétel nélkül itt fogadta vendégeit. Először minden alkalommal fekete teát kínált, majd aprósüteményt. Süteménye aromájának volt valami egészen meghatározhatatlan mellékzöngéje, amely egybecsengett a szoba kissé nyomasztó hangulatával. Mindezt félretéve ízletes volt, ahogyan teája is. Némileg őszintévé vált tőle az ember, de eddig még senki sem kérdezte meg tőle, hogy mit tesz bele. Talán a Kalapos nő pillantásai hatására férkőzött a látogató óhatatlanul is a házigazda bizalmába.
A rádión éppen a Lírikus szvitet adták Bergtől, amikor az ajtócsengő megszólalt. Az asszony kissé bánta, hogy félbe kell szakítania a zenehallgatást, ugyanis a darab a kedvencei közé tartozott, ráadásul az általa ismert egyik legjobb vonósnégyes előadásában szólt. Valamivel lejjebb tekerte a hangerőt, és az ajtóhoz indult, hogy fogadja a vendéget. A bejáratnál egy szokatlanul alacsony, gömbölyű nő álldogált, aki leginkább valami búgócsigára hasonlított, ahogyan zsebkendőjébe törölte kissé izzadt tenyerét, mielőtt kezet nyújtott. Az asszony ezt viszonozta, bemutatkoztak egymásnak, majd betessékelte a hölgyet:
– Ne vegye udvariatlanságnak, de a neve a továbbiakban a legkevésbé fog érdekelni, ezért kérem, nézze el nekem, ha nem fogok rá emlékezni. Ellenben minden egyebet, amit elmond, a memóriám a legnagyobb gonddal megőrzi majd. Ezért nem szükséges feljegyzést készítenem.
A gömbölyű nő tüstént bólogatott, hogy érti.
Az asszony a vendégszobába kísérte a látogatót, leültette az egyik fotelbe, és friss teát szolgált fel. Szótlanul üldögéltek egy darabig, mialatt Berg zenéje az utolsó tételéhez ért. Szívbe markolóan szeszélyes dallam csendült fel, a szoba levegőjén keserű elhagyatottság emléke lett úrrá. Az asszony számára mégis ez volt a legkedvesebb tétel mind közül. Kortyolgatta teáját, amíg a darab véget nem ért, majd süteményt hozott és lekapcsolta a rádiót.
– Berg zenéje valami olyat adott az emberiségnek, amit addig elképzelni sem lehetett – kezdett bele, kis szünet után pedig folytatta. – Merőben új az a szemléletmód, amelyet az érzelmek valósággal hátborzongató kifejezése vezérel. Ebben a műben, ha úgy tetszik, egy személyes tragédia képei elevenednek meg. Már ha – itt egy pillanatra megtorpant – ha a szerelmet tragédiaként értelmezzük.
A nő tisztelettudóan majszolt egy süteményt, és ártatlan érdeklődéssel hallgatta az asszonyt.
– Maga az első, akit úgy látom, nem feszélyeznek a szobában felfüggesztett képek – váltott témát hirtelen a házigazda.
– Nagyon finom ez a sütemény és a tea is, köszönöm szépen a kedvességét – terelte el a szót a látogató halmozott udvariassággal, majd némi habozás után újra megszólalt. – Valójában egy múzeumban dolgozom teremőrként, így nap mint nap találkozom hasonló képekkel, már egészen hozzászoktam a látványhoz.
Az asszony erre kissé összehúzta a szemöldökét, majd inkább elengedte a füle mellett a hallottakat. Ő maga minden nap látott újdonságot a képekben. Mintha csak arra várnának, hogy újra és újra felfedezzék őket.
Ekkor a falióra figyelemreméltó csörömpöléssel ütött három órát, mire a nő kissé összerezzent.
– Elérkezett az idő – mondta az asszony, és lassanként felegyenesedett. – Jöjjön velem!
Látta, hogy a páciens súlyos eset. Az előszobának tűnő szűkös folyosón át, ahol kopott gerincű könyvek sorakoztak, egy sötét, ablak nélküli szobába kísérte.
– Feküdjön le ide! – mutatott a sötétség mélyére, amelyben ő maga sem tudta, mi lakozik. Azzal petróleumlámpát gyújtott, és egy ósdi heverő képe világlott ki a lomok közül. A hely valami sufni lehetett.
– Itt minden ilyen régi – forgatta a szemeit (mint aki szabadkozni próbál), amikor a látogató kissé rosszalló pillantást vetett a szemlátomást rendetlen helyiségre.
– Feküdjön le – kérte aztán újra –, helyezze magát kényelembe.
A nő erre megtörölte kissé izzadt tenyerét, és úgy vetette magát a rozzant ágyra, mint aki katonai parancsot teljesít.
Súlya alatt a rozsdás szerkezet ijedtében megnyikordult.
– Csukja csak be a szemeit! – kérte az asszony, és azzal a lendülettel el is oltotta a lámpát. Az aprócska helyiség halovány emlékek és mélyen őrzött álmok foglya lett. Ahogyan a benne lévők is. A levegő egyre hűvösebbé vált. Az ódon falak mintha elfeledett bűnök illatát árasztották volna, miközben telt az idő.
– Pihenjen egy kicsit – suttogta, és hangja egészen másképp csengett, szavai a falakból áradó vétek szagával egyesültek. Valamivel később ismét megszólalt:
– Minden álom mélyről indul, a szabadulásért pedig súlyos árat fizetünk.
Az asszony szavai a levegőben maradtak, nem igazán csengtek le. Minden gondolata a tudat legmélyére hatolt. A szoba végül újfent csendbe burkolódzott. A nő továbbra is szótlanul feküdt, szemei csukva maradtak.
– Minden egyes lélegzetvétel az utunkat szimbolizálja. Pillanatok sorozatát. Fontos pillanatokét. És mi mégsem figyeljük a lélegzetünket. Nem is tudjuk, merre tartunk. Ami megtörtént, megtörtént, ami meg fog történni, annak meg kell történnie. Akik most vagyunk… Kik vagyunk? Sötétség vesz körül bennünket!
– Én látok – szólalt meg a nő –, látok színeket. Színeket, amelyek nem léteznek. És nem tudok szabadulni tőlük.
Az asszony szemei kikerekedtek, arca megdermedt. Karja önkéntelen remegésnek indult, a lámpás kihullott az öléből. Szólni sem bírt. Felkapott egy papírdarabot, és anélkül, hogy bármit is látott volna, üggyel-bajjal körmölni kezdett. A kinti falióra zaja halkan szűrődött át a falakon, akárcsak egy emlékfoszlány, amely dalra fakadt. Négy óra múlt. […]
Varga László Dávid
