„Volt egyszer egy fiú és egy lány; az ő tragikus, a földtől a mennyországig tartó útját meséli el ez a zenemű” – nyilatkozta darabjáról a zeneszerző. Kovács Mihály cimbalom szakos hallgató Magyar concerto című „többesversenye” mindenkihez szól, legyen az zenész vagy műkedvelő.
E zenekari darab ősbemutatójára október 31-én került sor a Rákospalota-Újvárosi Református Gyülekezet templomában, olyan másfél órás szerzői est keretében, amelyen a komponista barátaiból alakult kamaraegyüttes működött közre. A vonószenekarból, kürtből, trombitából, oboából, cimbalomból és harmonikából álló formáció már korábban, például a Nádmesék elnevezésű koncertsorozaton is fellépett. Bár ezúttal leginkább Kovács Mihály és zeneakadémista hallgatótársa, Halász Péter (harmonika) voltak a főszereplők, az eseményt záró versenyműben mégsem a cimbalom és a harmonika, hanem a kürt (a fiú), az oboa (a lány) és a trombita (a fiú bajtársa) állt a középpontban. Mihály és Péter mint karmester és continuójátékos szerepeltek.
A kompozíció alapvetően a barokk versenyművek hangulatát eleveníti fel, leginkább a Bach-hommage-okkal állítható párhuzamba. Ez már a darab elején, a himnikus nyitótaktusok után világossá válik, a vonós-faktúrában ugyanis a Herr, unser Herrschert idézi meg a szerző. Az eközben megszólaló „Hopp, Juliska” kezdetű népdalt – amely az egész szakasz folyamán jelen marad és variált formában is megjelenik – az oboista (Sándor Ádám) határozottan, mégis érzékien játszotta el.
A következőkben egyre lendületesebbé válik a mű, több-kevesebb lírai megszakítással. Az egyik ilyen közjáték az „Este van már, nyolc óra”, amelyben a szerző szólistaként is szerephez jutott. Ez a szóló ugyanakkor nem a dallamot, hanem virtuóz akkordfelbontások sorozatát jelentette; a népdal hegedűn és harmonikán szólalt meg.
A fiú és a lány szerelme első ízben a concerto Édes álom című részében jut kifejeződésre, ahol a szeptimkeretbe foglalt motívum már-már Wagner Trisztán-akkordjára emlékeztet. A meghitt taktusokat az „Anyám, édesanyám” kürt- és trombitaszóló szakítja meg, majd a Szüret következik: a jó hangulatról a hencegő harmonikás, a szerelmespár és a táncmulatság gondoskodik. A bartókias örömtáncot a „Hej, igazítsad” folytatja. A románc azonban bennem visszafogott gyermeki bújócska benyomását keltette. Nem azért, mert az oboa-kürt duó nem játszotta kellő intimitással a rubato anyagot, hanem elsősorban azért, mert ezen a ponton a kompozíciónak szabadabbnak és kevésbé mesterkéltnek kellene lennie.
Ettől kezdve a versenymű egyre melankolikusabbá és hangulatfestő elemekben gazdaggá válik, valamint egyes korábbi motívumok is vissza-visszatérnek. A fiú „jó éjszakát” kíván, ám a harmonika korálszerű kísérete ellenére is sejthetjük, a történet hamarosan rémálomba fordul. Ez a darab egyik kardinális pontja: a harmonizálás, a hangszerelés és az interpretáció együttesen sejtelmes atmoszférát teremtett.
Rövidesen a „Gábor Áron rézágyúja” hívja csatába a fiút, akinek így el kell válnia a szerelmétől. A lány a „Duna partján nevelkedett tulipán”-t énekelve várja vissza hősét a frontról, ő azonban többé nem térhet haza. A megsemmisítő harc előtt ismét elhangzik a nyitó himnikus anyag, majd megjelennek a háborúba vágtázó harcosok a zord rézfúvósvibratók kíséretében. A zenei anyag jól érzékelteti, hogy mikor esik el a fiú a csatában, ugyanis tonalitás szempontjából ekkor éri el a darab a legmélyebb pontját (az esz-mollt). A fiú holttestét pedig már csak a két hegedű, a brácsa és a cselló hangja kíséri a temetésre, ahol mindenki tisztelegve várja – ezt jelzi, hogy a többi játékos is bekapcsolódik a zenei folyamatba.
A fiú érdemeiért mégis megdicsőül. Példaértékű, hogy bár a Beethoventől származó, a II. világháború idején propagált „bildungsroman-elv” hiányzik a Magyar concertóból, a katarzis nem marad el. Nincs fanfár, sem örömóda. A zene a lelkünkben hat, hiszen az ünnepet vagy az ünnepélyes műalkotást nem a külsőség, hanem a tartalom teszi emelkedetté.
Hegedüs Roland
2021. 10. 31. 14.00., Rákospalota-Újvárosi Református Gyülekezet temploma, Magyar Concerto
