Aligha akadt volna megfelelőbb alkalom a Nagyterem monumentális Voit-orgonájának újbóli megszólalására: Szabó Balázs orgonaművész adott szólóestet október 11-én, az idén ősszel első ízben megrendezett Liszt Ünnep Nemzetközi Kulturális Fesztivál keretein belül, kizárólag a névadó alkotásaiból válogatva.
A gondos tervezést sugalló koncertprogramban két szignifikáns, csaknem egyidőben – az 1850-es évek első felében – keletkezett és voltaképpen azonos műfajú kompozíció szolgált keretként; a B-A-C-H prelúdium és fúga, valamint a Fantázia és fúga az „Ad nos salutarem undam” kezdetű korál dallamára. Ahhoz, hogy az esemény nem csak jelentősnek, hanem egyúttal kifejezetten izgalmasnak ígérkezett, egyfelől a rövidebb, koncerten ritkán hallható darabok (Ave Maria d’Arcadelt, Ave maris stella, Excelsior), másfelől az orgonaátiratok (Weinen, Klagen, Sorgen, Zagen; Villa d’Este szökőkútjai; Orfeusz) műsorra tűzése járult hozzá.
Az átirat, eme különös jelenség, mindig sajátos színfoltot jelent hangversenyeken és lemezfelvételeken egyaránt; a műfaj előadóművészetben betöltött szerepe ugyanakkor több kérdést vet fel, mint ahányat megválaszol. Amíg nagyobb apparátusú mű kivonatáról van szó, addig annak (a domesztikus szférából kikerülve) ugyanazt az esztétikai színvonalat kell képviselnie, mint az eredeti alakváltozatnak a maga teljességével; meghangszerelés esetében pedig a szerzői szándékhoz hűen, illetve hitelesen kell megtörténnie a zenei anyag átdolgozásának. Éppen ezért, noha a kivitelezés kifogástalan volt, az Orfeusz A. W. Gottschalg-féle átirata kevéssé hatott meggyőzően: a nagyzenekarra írott szimfonikus költemény veszített változatosságából. Ezt a benyomást csak tovább erősítette, hogy a manuálok közötti váltásra szükséges idő helyenként a zenei folyamat megtöréséhez vezetett. Ezzel szemben a Villa d’Este szökőkútjait páratlan gazdagodás – festői, bársonyos, mégis puritán és plasztikus, sőt egyfajta megfoghatatlanul varázslatos hangzásvilág – jellemezte. Úgy tűnt, mintha Szabó Balázs hangszerelése speciálisan erre a hangszerre készült volna; aligha véletlen, hiszen a művész a Nagyterem orgonáját a legapróbb részletekig ismeri, annak 2018-ig tartó rekonstrukciójában kulcsfontosságú szerepet játszott. Mindennek fényében őszintén remélnünk kell, hogy hamarosan a Transzcendens etűdök Szabó-féle orgonaváltozata – a rendezvény eredeti programterve – is bemutatásra kerül.
Az a hozzáállás, amelyet a művész az átirat elkészítése során a szerző és a kompozíció szellemiségét illetően tanúsított, az est egészére kiterjedt. Nemigen adta meg a közönségnek az ünneplés lehetőségét, amikor taps kíséretében belépett a Zeneakadémia Nagytermének színpadára: a gyors meghajlást követően alighogy leült a játszóasztalhoz, már bele is kezdett a B-A-C-H prelúdium és fúga könyörtelen-kérlelhetetlen főtémájába. Interpretációja egyszerre tudatosnak és ösztönösnek bizonyult, ugyanis mindvégig határozottan és értően tett különbséget a nyomatékosítandó frázisok és a gesztusértékű anyagok között (utóbbihoz még a pedálszólamban is bravúros játéktechnikára volt szüksége!), de közben a mű mélyebb jelentésrétegei felé irányuló ösztönös megközelítés hatotta át az előadást. Mindez a többi kompozíció esetében is változatlan maradt.
Az első pillanattól kezdve világossá vált: Szabó Balázs nem a teremben ülő 21. századi Liebhaber-közönségnek játszik. A koncert mint beavatási szertartás 19. századi ötletét nem pusztán azért vetette el, mert a műsorösszeállítás nem különösebben lehetett alkalmas ilyesféle célokra, hanem azért is, mert ez – a liszti orgonamuzsika legigazibb poézisa – magának a kiváltságos, beavatott réteg rítusának a sajátja. Éppen ezért semmit sem egyértelműsített, ami e szerint az értelmezés szerint triviális. Egyes darabok után meghajolt és kisétált a színfalak mögé, míg mások között mindössze hosszabb levegővételnyi szünetet tartott. Hozzáállása valóban eredendően költőinek mutatkozott: a kottában leírtakról maradéktalanul számot adva, a számadást mégis meghaladva teremtette meg a romantika különösségét, transzcendenciáját és misztikumát egyaránt magába foglaló atmoszférát.
A művész végképp megerősítette ezt a benyomást, amikor ráadásként a Desz-dúr Consolationt (S. 172 no. 4) választotta. Miután technikai felkészültségének bemutatására bőséges lehetőséget nyújtott a repertoár, így bizonyára mélyebb nyomot hagyott a hallgatóságban azáltal, hogy zárszóként az elbűvölő virtuozitás helyett az éteri letisztultságban rejlő örök érvényű üzenet mellett foglalt állást.
Németh Kira
2021.10.11. 19:30, Zeneakadémia, Nagyterem, Liszt Ünnep – Szabó Balázs orgonakoncertje
