Dmitrij Sosztakovics életműve előtt tisztelgett a Concerto Budapest az április 11-i koncertjén a Zeneakadémián. A zenekarhoz és karmesterükhöz, Keller Andráshoz a fiatal orosz zongoraművésznő, Dina Ivanova, valamint a külföldön tevékenykedő magyar basszus, Sebestyén Miklós csatlakozott. Az est során az 1. jazzszvit és az op. 70-es Esz-dúr szimfónia mellett elhangzott Muszorgszkij A halál dalai és táncai című dalciklusa Kerekes István zenekari átiratában, végül pedig Sosztakovics 2. F-dúr zongoraversenye (op. 102).

Az egyes művek között Batta András muzikológus ismertetőszövegei révén betekintést nyerhettünk a kompozíciók keletkezés– és fogadtatástörténetébe, és a zeneszerző életműve szempontjából különös jelentőséggel bíró történelmi, politikai és társadalmi kontextusba. A műsorfüzetben előzetesen ismertetett programhoz képest a darabok eltérő sorrendben szólaltak meg a hangverseny folyamán, egy, azok hangulati tartalmának megfelelő dramaturgiát követve. Ez a koncert kezdetén segítette azt a meglepetésszerű hatást, amit az F-dúr zongoraversenyre számító közönség tapasztalt a Jazzszvit nosztalgikus keringőtételének első taktusaiknál.

A különleges hangszerelési megoldásokkal (szaxofon, elektromos hawaii gitár, különböző ütőhangszerek) fűszerezett, könnyedebb hangvételű darab szellemes, üdítő interpretációját hallhattuk. Ehhez pedig a Keller András által diktált jóleső tempók, a humoros effektusok ízléses megjelenítése, a koncertmester és a szólószakaszokat játszó zenekari tagok játékossága, valamint a zenészek közötti nagymértékű összhang egyaránt hozzájárult. Az egyes tételek különböző karaktereit, mind az idilli keringőt követő vidám, menetelésszerű polkát, majd a harmadik, foxtrott tétel erotikus fülledtségét a zenekar mind jó érzékkel jelenítette meg. Noha az egyébként filmzenéket is komponáló szerző ezt a művét nem ilyen célból írta, az édeskés tánczenei hangzás erősen a korabeli filmek világát idézte. Ennek köszönhetően Sosztakovics munkásságának a zenetörténet-írás által kissé komolytalannak titulált szegmensébe is belepillanthattunk.

Ezt követően egy valamivel nagyobb lélegzetvételű zenemű, Sosztakovics 9. (Esz-dúr) szimfóniája következett. A szimfónia műfajának esetében (különösképp, ha az éppen a kilencedik egy szerző életművében) elkerülhetetlen, hogy Beethoven mint referencia ne jusson eszünkbe. Ebben az esetben azonban mintha Sosztakovics szándékosan ügyelt volna arra, hogy ne Beethoven 9. (d-moll) szimfóniájának gondolati, hangulati vagy zenei tartalmát tekintse kiindulási pontnak. A monumentalitásra és emelkedettségre való törekvéssel szemben nemcsak a terjedelem és a zenekari apparátus tekintetében született egy kamaraszimfónia-szerűen szolid mű, de a tartalmat illetően is pátosz helyett parodisztikus elemek, csípős irónia, vagy – a második tétel esetében – épp fáradt letargia dominálják a darabot. A nyitótételben és a cirkuszi hangulatú Scherzóban az egyes zenekari szekciók közt a tempóbeli összhang hiányát érzékelhettük, Keller hirtelen accelerandóinál a zenészek közötti egységesség hosszabban szétesett, ez pedig jelentősen elvonta a hallgatói figyelmet a zenei szándékról. A kesernyés, beletörődés-jellegű Moderato, valamint a negyedik, Largo tételek sötétebb tónusa és az ebbe vegyülő gúny azonban megindító erővel bírt.

A második félidő első darabjaként a sokáig Sosztakovics kedvenceként számontartott A halál dalai és táncai című Muszorgszkij-dalciklust hallottuk Sebestyén Miklós basszista közreműködésével. Az eredetileg énekhangra és zongorakíséretre komponált darab ezúttal Kerekes István nagyzenekari átiratában hangzott el. Noha az eredeti felállás alanyibb, bensőségesebb hangvételét a zenekarral kísért verzió esetében egy jóval drámaibb, színpadiasabb jelleg váltotta fel, a mű értékén és élvezhetőségén ez nem változtatott. A morbid természetű tételekben az allegorikus szereplők viselkedése az Erlkönigből már jól ismert modellt követi: az élet és halál peremén küszködő kétségbeesett figurákkal szemben a megszemélyesített Végzet mindig nyájaskodó és lehengerlően szeduktív magatartást tanúsít. Ez pedig lehetővé tette, hogy Sebestyén ne csak muzikalitását, de színpadi előadókészségét is kiválóan megcsillogtathassa a darabban, mindehhez pedig a zenekar roppant érzékeny kísérete társult. Az interpretáció megrázó hatása a közönség érezhető lenyűgözöttségét eredményezte.

Az est zárószámaként a méltán népszerű F-dúr zongoraverseny következett Dina Ivanova szólójával. A nyitótétel meglepően gyors tempója miatt azt tapasztalhattuk, hogy a zene sok finomsága elsikkadt, amit az a körülmény is erősített, hogy Ivanova játéka sajnos meglehetősen erőtlennek bizonyult, ami különösen az egyes csúcspontok alkalmával vált érzékelhetővé: a zongora hangját ilyenkor a zenekar rendszerint elnyomta. A lassútétel zongoraszólamának pianói gyakran fakók és elhalóak voltak előadásában, amely valamelyest tompított az egyébként erre a zenére jellemző éteri atmoszférán. A zárótételben vált azonban leginkább nyilvánvalóvá, hogy a szólista energiája nem lesz elegendő a darabhoz. A kétségtelenül nagy fizikai erőt követelő részek izzadságszagúvá és teljesítménykényszeressé váltak, többnyire háttérbe szorítva az előadói szándékot, amelynek hiányosságait Ivanova sokszor szükségtelen túlmozgással igyekezett kompenzálni.

Mindenesetre örömteli, hogy ezek a művek – mint azt most is tapasztalhattuk – a mai napig rendszeresen elhangoznak és nagy népszerűségnek örvendenek. Ez pedig talán mindennél fontosabb. A hangverseny változatos műsora révén ízelítőt kaphattunk a zeneszerző életművének különböző szegmenseiből, ezáltal is közelebb kerülve Sosztakovics rendkívül sokoldalú, izgalmas alkotói egyéniségéhez.

Juhos Fanni Mária

,,Hommage à Sosztakovics” – a Concerto Budapest koncertje, 2025. 04. 11. 19.30, Zeneakadémia, Nagyterem