Azonnal felismerhető hangzás, egyedi hangszerhasználati technikák, a műfaji határok teljes elmosása, a fiatal kor ellenére jelentős számú minőségi kompozíció. Bemutatjuk Nils Frahm zongorista-zeneszerzőt.
Nils Oliver Frahm 1982. szeptember 20-án született Hamburgban. Alkotói tehetségét feltehetően édesapjától, Klaus Frahm fotóművésztől örökölte, aki többek között a neves ECM Records kiadónak készített lemezborítókat. Nils gyermekkorától kezdve tanult zongorázni, méghozzá nem is akárkitől: nyolc évig vett órákat Nahum Brodszkijtól, Csajkovszkij „zenei unokájától”. 2006-ban azonban Berlinbe költözött, hogy a klasszikuszenei karrier építése helyett − gyermekkori álmát követve − szabadúszó hangtechnikusként helyezkedjen el. Itt él és alkot azóta is. Hangtechnika iránti szenvedélye kompozícióiban is megmutatkozik, azokban ugyanis kiemelt szerepet ad a hangrögzítés különféle módjainak.
Felettébb termékeny alkotó, ezt a 2005 decembere óta kiadott tizenhárom nagylemeze, hét kislemeze és két válogatásalbuma is bizonyítja. Rendszeresen dolgozik együtt más előadókkal, szerzőkkel, producerekkel; gyakori partnerei közé tartozik az F. S. Blumm művésznéven ismert Frank Schültge, valamint az izlandi Ólafur Arnalds. Természetesen komponistaként is a zongora a fő hangszere – annak minden megszólaltatási lehetőségével kísérletezik, például a hangszertesten történő dobolással. Emellett számára készítették azt az Una Corda névre keresztelt zongoratípust, amelyen a szokásos három húr helyett minden kalapácshoz csak egy tartozik. Bár korábbi műveiben használt más hangszereket is, manapság ez már nem jellemző.
Zenei nyelve sok összetevőből áll. Fontos eleme a már említett hangtechnika, hiszen darabjai attól válnak nyomban felismerhetővé. Az egészen közeli mikrofonozással igazán intim közeget teremt: a hallgató a hangok megszólalását − sokszor a zongora kalapácsainak kopogásával vagy az előadó lélegzésével együtt − a legapróbb részletekig követheti. A mikrofonbeállítás segítségével a hangszínhatárokat is képes kiterjeszteni, sőt akár elmosni. Remek példa erre Wintermusik című 2009-es kislemeze, amelyen a harmonika alsó regiszterei hatalmas orgonaként, a felsők pedig klarinét- és szaxofonszerűen szólnak.
Ami a zenei paramétereket illeti, a szerző alapvetően a könnyűzenében megszokott harmóniakezeléssel és hangkészlettel dolgozik, míg dallamaiban előszeretettel használja a jazzre jellemző előkés hangokat. Annál érdekesebb, hogy a zenei forma és a struktúra terén a 20. századi minimalista, részben repetitív stílust képviseli. Ez a hozzáállás az elektronikus hangszerek (például analóg szintetizátor, Rhodes-zongora) alkalmazásának egyre növekvő jelentőségével ambient hatást eredményez. Mivel ritmuskezelése néhol egészen aszimmetrikus, különböző rétegekben mozgó, így a repetitív struktúra izgalmassá, kiismerhetetlenné válik. Hangvételét tekintve pedig az egész életművet áthatja egyfajta befelé fordulás, amely a folytonosan ismétlődő szerkezetnek köszönhetően meditatív jelleget ölt.
Láthatjuk tehát, hogy a különféle inspirációkat ötvöző Nils Frahm könnyen felismerhető és egyedi nyelven szól hozzánk. Érdeklődve figyeljük pályafutásának további sikereit!
Gulyás Gergely
