Sokak számára zavarba ejtő, ha valaki magában beszél. Mégis, amíg Bill Evans teszi ezt a zongoránál, nekünk nincs más dolgunk, mint csendben figyelni és hallgatni.
Bill Evans az ’50-es évek végén robbant be a köztudatba a Miles Davis Szextettel. Meghatározó szerepet játszott a jazzkedvelők köreiben mindmáig emlegetett korszakalkotó album, a Kind of Blue 1959-es megszületésében. A ’60-as években, a Davis Szextettből kiválva, trióformációban (zongora, nagybőgő, dob) kezdett dolgozni, ami végül a védjegyévé vált. Bill Evans ugyanis alapjaiban változtatta meg a triófelállás hangzását azzal, hogy sokkal több teret nyújtott a nagybőgő számára, ráadásul a dobnak is jelentősebb szerepet adott. A három hangszer ilyenfajta együttjátéka olyan élő, sokszínű hangzást hozott létre, amely később rengeteg zenész számára mutatott utat. A trión kívül Evanst szólózongorás felvételeiről ismerhetjük. Ezen albumok közül kiemelkedően fontos és érdekes a háromlemezes Conversations-sorozat, amelyen Evans az úgynevezett overdubbing technikával kísérletezett (a már felvett hangsávot lejátsszák, a zenész ezzel egyidejűleg rájátszik a hanganyagra, amit közben rögzítenek). Ezzel azt a hatást éri el, mintha egymaga szólaltatna meg két- vagy háromzongorás darabokat. Az eredmény a jazztörténetben semmihez sem fogható, a Bill Evansre jellemző zongorahangzás legnagyobb fogyasztható dózisa, sőt, már-már túladagolása.
Conversations with Myself (1963)
A sorozat első albuma a legismertebb, és a legnagyobb szakmai elismerés is ezt övezi: a lemez 1964-ben Grammy díjat nyert a Jazz Legjobb Hangszeres Album kategóriában. Evans három zongora-hangsávot használ a felvételeken, és két kompozíciót leszámítva az amerikai standard irodalomból merít. A kivételek közül az egyik saját darab, a másik pedig az 1960-as Spartacus című mozifilm zenei témáját dolgozza fel. Ennek a feldolgozásnak a bevezetője talán a legikonikusabb pillanata az egész albumnak. További érdekesség, hogy az anyagot Evans a világhírű kanadai zongorista, Glenn Gould zongoráján játszotta fel.
Further Conversations with Myself (1967)
A lemezsorozat folytatására már sokkal kevesebb figyelem összpontosult. Azok számára, akik szerették az elsőt, ez az album nosztalgikus hangulatú lehetett, annak révén, hogy a koncepció és a végeredmény is a megszólalásig hasonló. Az egyetlen különbség, hogy ezen a felvételen, ellentétben az előzővel, három helyett csak két hangsávot használ a művész. Izgalmas visszautalás a Conversations with Myself-re, hogy a Further Conversations with Myself első dalának, az Emilynek fő dallamait az első albumról jól ismert Spartacus Love Theme-mel ötvözte.
New Conversations (1978)
Tizenegy év kihagyás után tért vissza Evans a ’60-as évek kísérletezéseihez. Az 1967-es lemezzel ellentétben rengeteg új ötlettel készült a New Conversations. Az első és egyben legszembetűnőbb újítás az, hogy az akusztikus zongora hangja mellett, új hangszínként, megjelent a Fender Rhodes elektromos zongora. A ’70-es évek során Evans többször is kísérletezett a Fender Rhodessal, de szólóprojektjeiben ez az egyetlen példa erre. A másik nagy különbsége az előző két albumhoz képest pedig az, hogy a harmadik lemezen szereplő darabok fele saját kompozíció. A leghíresebb viszont kétségkívül a zárószám, Duke Ellington 1953-as Reflections in D című szerzeménye, amelyet Evans először Tony Bennett jazzénekestől hallott. A lemezen a többi dallal ellentétben ez szólódarabként hangzik el, minden másodlagos vagy harmadlagos rájátszás nélkül. Mary McPartland (neves jazz-zongorista és újságíró) egy interjúban úgy hivatkozik Evans interpretációjára, mint a valaha hallott egyik legszebb felvételre.
Szabó Gergő
