A tömegfilmek korában nem könnyű olyan rendezőt találni, aki távolságot tart a biztonságot jelentő hollywoodi rivaldafénytől, és akkor jelentkezik új filmmel, amikor arra ő és az alkotása is készen áll. A majmok bolygója-trilógia második és harmadik részével ismertté vált Matt Reeves bebizonyította, hogy a türelem, a kitartás, továbbá az alaposság máig kifizetődő a rendezői szakmában: új filmje, a Batman szinte tökéletes és kétségkívül ikonikus adaptáció.
Az elmúlt nyolcvan év alatt számos alkalommal dolgozták fel Gotham város védelmezőjének történetét filmek, sorozatok és videójátékok formájában. A jól ismert képregényhős megjelenítését viszont hullámzó minőségű adaptációk jellemzik, amelyek koncepciója a legtöbb esetben nem koherens. A mára klasszikussá vált feldolgozásokban pedig egyetlen dolog közös: a hangulat. Batman karaktere sötét, tragikus és drámai; aki ezeket a jellemzőket mellőzi, nem képes a hiteles ábrázolásra. Matt Reeves ugyan kevés játékfilmet tudhat maga mögött, ennek ellenére legutóbbi munkáin egyértelműen érezhető a profizmus. Ötletei jól kidolgozottak, letisztult és érthető megvalósítással párosulnak. Mindez halmozottan igaz a Batmanre, amely nem csupán a karakter legjobb adaptációinak egyike, hanem önmagában is értékes művészeti alkotás.
A történet kezdetén Gothamben bizonytalanság uralkodik, a bűnben elveszett város megváltására már nincs esély. Batman (Robert Pattinson) mindössze két éve viseli jellegzetes öltözékét, és sokan továbbra is elítélik a bűnözők ellen folytatott magányos háborúját. A rendőrség azonban Rébusz (Paul Dano) személyében újabb fenyegetéssel áll szemben, így Batman – nem törődve megítélésével – belebonyolódik a nyomozásba. Főként azután, hogy egyértelművé válik: ő maga is kulcsfigura a gyilkosságsorozatban. Az igazság viszont sokszor fájdalmas, és jobb, ha rejtve marad; ez nem csak a főszereplő, de a film végére az egész város számára világos lesz.
A produkció legmeggyőzőbb alkotóelemeinek egyike a színészi játék. Robert Pattinson alakításában Batman kimért, komor és rejtélyes. Nem engedi közel magához sem a komornyikját, Alfredet (Andy Serkis), sem Gordon hadnagyot (Jeffrey Wright), noha iránymutatásuk nélkül nem tudná megfejteni Rébusz rejtvényeit. Pattinson színészi tehetsége leginkább az érzelmi semlegesség kifejezésében mutatkozik meg, hiszen úgy kell elérnie azt, hogy szinte a teljes játékidő alatt denevérmaszkot visel. A film ugyanis elsősorban Batman karakteréről szól, nem az álarc mögött rejtőző Bruce Wayne-ről. Ugyanakkor az erős színészi játék a Batman egész stábjára igaz: Macskanő (Zoë Kravitz) bosszúszomjas, de sebezhető; Rébusz (Paul Dano) realisztikus, de démoni; Carmine Falcone (John Turturro) visszafogott, mégis elvetemült; Pingvin (Colin Farrell) tébolyult és helyenként kissé visszataszító. A remek alakításoknak köszönhetően minden karakter illeszkedik a film világába, egyikük sem nélkülözhető – annak ellenére, hogy képregényfigurákról van szó.
Szintén kiemelkedő a Batman atmoszférája, amelyet a hangulat és a képi látvány együttesen eredményez. Gotham városa Matt Reeves kivitelezésében kortalan: egyszerre modern, mégis emlékeztet a ’70-es évek füstös, gőzös Chicagójára. Az eső pedig nemcsak környezeti jelenség, hanem szimbólum is; nemcsak az utcákon felgyülemlett szemetet mossa el, hanem a bűnt is láthatatlanná teszi, így a főhősre hárul a feladat, hogy az igazságszolgáltatás helyett elvégezze a munkát. Az összhatás természetesen nem jöhetne létre a mesteri kamerajáték nélkül, amelynek köszönhetően akárhol is állítjuk meg a filmet, vagy gondosan megszerkesztett festményt, vagy tökéletesen beállított színpadi képet kapunk.
A hangulathoz hozzájárul Michael Giacchino zenéje is. A zenei főtéma pulzálása mindvégig jelen van, akárcsak maga a főszereplő. A komponista kevés tematikus anyaggal dolgozik, azokat viszont kiválóan váltogatja, vegyíti és variálja, mindig úgy, ahogyan az adott jelenet megkívánja. Merít a korábbi Batman-filmek zenéjéből is, de éppen csak egy-egy pillanat erejéig, ezzel szimbolizálva, hogy az adaptáció egyszerre régi és új.
Tim Burton 1989-es filmjében, valamint Christopher Nolan A sötét lovag-trilógiában szintén a realizmus felől közelítette meg Batman jellemét és történetét, ám annak ellenére, hogy kivételes rendezőkről van szó, nem tudták valósághűen ábrázolni a főhőst, amiképpen a sötét, depresszív hangulatot sem teremtették meg. Ennek oka az, hogy bár Batman karakterdrámája szüleinek elvesztésével kezdődik, fő motivációja mégsem ebből fakad. Matt Reeves filmje ezzel szemben cliffhangerrel zárul, amely fordulatnak köszönhetően a címszereplő megérti a saját motivációját. Végső soron nem tragikus hőssé válik, hanem belátja: Gothamnek szüksége van rá, ezért „Bosszúból” „Reménnyé” kell válnia az emberek szemében, hogy az égre vetülő Batman-jel a bűnözőknek fenyegetést, az ártatlanoknak viszont megnyugvást jelentsen.
Reeves alkotása szinte tökéletes feldolgozás. Mivel azonban képregény-adaptációról van szó, így nehézséget jelent, hogy filmként általános követelményeknek is meg kell felelnie. Hiszen a történet, ezáltal a produkció olyan saját szabályokra épül, amelyek egy hagyományos akciófilm keretei között nem működnének a mozivásznon; a karakterek különleges, már-már furcsa tulajdonságokkal rendelkeznek. Például miért éppen denevérruhát ölt Bruce Wayne? Vagy hogyan tud Rébusz betörni a képzett testőrök által védett lakásokba? Ezek a kérdések egy, a batmani világban kevésbé jártas néző számára nagyon is relevánsak lehetnek. Szerencsére Matt Reeves mindent megtett annak érdekében, hogy ez a körülmény senkinek se okozzon problémát.
Azok számára, akik ismerik a rendező munkásságát, a Batman nem lesz meglepetés. A film gondosan kidolgozott koncepciójával és kivételes színészi alakításaival mély, elgondolkodtató és izgalmas krimi-thriller. A szűk háromórás játékidő alatt minden kérdést megválaszol Reeves; nem hagy elvarratlan szálakat, de közben az esetleges folytatásnak is teret hagy. Kezei között Gotham és Batman egyaránt reményt kapott a felemelkedésre.
Gergely Máté
