A klasszikus zene és a jazz fúziója hosszú évtizedek óta foglalkoztatja a zenészeket és a zeneszerzőket. A motivációk és irányzatok palettája széles, hiszen mindkét zenei megközelítés rengeteg lehetőséget kínál.
A századforduló derekán kialakuló és utat törő új, amerikai jazz-zene sokat merít az európai komolyzenei hagyományokból. Gondolhatunk itt a dallamvezetésre, a harmóniamenetekre vagy akár a darabok szerkezeti felépítésére. Két új zenei elem azonban ezeket a meghatározó tényezőket háttérbe szorítja. Az egyik az afrikai népzenéből eredő szinkópált lüktetés, amely az afro-amerikai kultúra zenei világára jellemző, a másik pedig a dalok állandó kreatív elemeként megjelenő improvizálás. A huszadik század elején számos nagy európai zeneszerzőt inspirált az Amerikából érkező új zene. Ravel II. hegedűszonátájának második tétele például a Blues alcímet viseli, de jó példa lehet Debussy Negro című zongoradarabja, Shostakovich első és második Jazzszvitje vagy Stravinsky tizenegy hangszerre írt Ragtime-ja is. Az említett művek jól illusztrálják, hogy mindenki a maga módján próbálta beemelni a jazzt a saját zenei stílusába.
Az évtizedek múlásával ez a folyamat egyre több lehetőséget kínált, hiszen egyrészt a különböző irányzatok fokozatosan utat találtak maguknak, másrészt a lemezkiadások népszerűsödésével hatalmas információmennyiség vált hozzáférhetővé mindenki számára.
Ennek a fúziós folyamatnak jeles képviselője a Modern Jazz Quartet, amelynek tagjai az innovációt a hagyományokban találták meg. Az együttest 1952-ben alapította John Lewis (zongora), Milt Jackson (vibrafon), Ray Brown (nagybőgő) és Kenny Clark (dob). A zenekar a világhírű jazztrombitás, Dizzy Gillespie Big Bandjéből nőtte ki magát. A korai évek az útkeresés jegyében teltek, ez idő alatt számos lemezt adtak ki a Prestige Records gondozásában. A zenekar legmeghatározóbb felállását 1955-ben érte el Percy Heath nagybőgős és Connie Kay dobos csatlakozásával. 1956-ban szerződtek át az Atlantic Records kiadóhoz, és ebben az évben utaztak először Európába. A zenekar különlegessége, hogy a nagyon korszerű és divatos cool jazzt a barokk zene védjegyévé vált ellenpont-technikával kombinálják. Remek példa erre a Concorde (1955) vagy a Vendome (1960) című szám. Egyik legmerészebb vállalkozásuk az, ahogyan 1964-ben a Collaboration című lemezükön – Laurindo Almeida vendégszereplésével – Bach a-moll fúgáját (BWV 947) interpretálják.
Az együttes nemcsak a zenei, hanem az előadói kultúrájában is követi a komolyzenei hagyományokat. Ők az első olyan jazz-zenekar, akik klubok és bárok helyett inkább színháztermekben játszanak. Szmokingban lépnek fel, és megpróbálják magukra vonni a közönség teljes figyelmét. Halkabban játszanak, tudatosan törekednek a szofisztikáltságra. Nem szeretnék túljátszani a közönség beszélgetését, mi több, ha túl hangos a hallgatóság, levonulnak a színpadról. Magabiztosan jelenthetjük ki: az ilyen hozzáállású zenekarok sokat tettek azért, hogy klubokból és kocsmákból fesztiválszínpadokra kerülhessen a jazz-zene.
A zenekar fontosabb albumai:
The Modern Jazz Quartet (1952), Concorde (1955)
Django (1956), Pyramid (1960), Lonely Woman (1962)
Blues at Carnegie Hall (1966)
Szabó Gergő
