1959-ben új hangstúdió nyílt New Jersey államban, azon belül is Engelwood Cliffsben. A „műhelyt” nem más álmodta meg, mint  Rudy Van Gelder hangmérnök, aki munkásságával a jazz aranykorának láthatatlan hősévé vált.

A 20. század második felének kezdetén olyan atmoszféra alakult ki az Egyesült Államokban, amelyben a jazz virágkorát élte. Ehhez több tényező is hozzájárult, hiszen nemcsak a művészek által támogatott progresszív alkotói folyamat, hanem a hanglemezkiadók üzleti érdekei is jelentős hatást gyakoroltak a zenei életre. A vállalatok egymással versenyezve törekedtek a folyamatosan változó divat képviselőinek megnyerésére, ezáltal a jazzikonokban is elszalaszthatatlan lehetőséget láttak. A jazz, a globalizációnak köszönhetően, az ’50-es és ’60-as évek idejére számos, egymástól igen különböző zenei kultúra elemeit olvasztotta magába, és ezekkel mondhatni önmagát fejlesztette tovább. Érdekes, hogy például a rock ekkor még el sem indult világhódító útjára, tehát nem tudott volna ilyesfajta kölcsönhatás lehetőségével élni.

Rudy Van Gelder 1924-ben született New Jerseyben, átlagos amerikai család sarjaként. Egészen fiatal korától kezdve érdekelte az elektronika és a mikrofonok működése, ami vélhetően az amatőr rádiózás iránti szenvedélyéből eredt, és a jazz-zene szintén a kedvencei közé tartozott. Ennek ellenére szemész diplomát szerzett, majd 1946-ban el is kezdett dolgozni a szakmájában, mivel úgy gondolta, szeretett elfoglaltsága, a hangmérnöki tevékenység nem nyújtana biztos megélhetést számára. A következő néhány évben munka mellett foglalkozott a hangfelvételek készítésével, míg végül elérkezett életében a sorsfordító találkozás.

1952-ben ugyanis kapcsolatba került Alfred Lionnal, a Blue Note kiadó egyik alapítójával, akit azonnal elvarázsolt az amatőr hangmérnök felvételeinek különleges világa. Egy évvel később már közösen dolgoztak, az ő együttműködésük eredménye az a sajátos hangzás, amelyet ma is a lemezkiadó védjegyének tartanak. Stúdióként ekkor még nem más szolgált, mint Gelder szüleinek nappalija, amelybe azért építettek különböző boltíveket és beugrókat, hogy alkalmas legyen a hang terjedésével való kísérletezésre. Tulajdonképpen profi hangműhelyt hoztak létre, kis kontrollszobával és hangszigetelő ablakokkal.

Kimondottan rövid idő alatt terjedt el a szülői házban zajló precíz és egyedülálló munka híre, így hamarosan több kiadó is felkereste Geldert. Innentől kezdve nélkülözhetetlen szerepet töltött be számos cég lemezeinek létrejöttében, a Blue Note mellett például a Prestige Records számára is rögzített felvételeket. A következő nagy lépést 1959-ben tehette meg: megépült Engelwood Cliffben a híres Van Gelder Studio. Az épület tervezői a Columbia Records által használt örmény templom vonásaiból merítettek inspirációt.

Az elért eredményekhez, különösen az egyedülálló hangzásvilág megteremtéséhez nemcsak Gelder hozzáértésére és tehetségére volt szükség, hanem szigorára és precizitására is. Felszereléséhez például senki sem érhetett hozzá, sőt, maga a hangmérnök is csak kesztyűben nyúlt a berendezéshez. Mindig figyelt arra, hogy a márkajelzések ne látszódjanak a mikrofonokon, ezért leragasztotta azokat. Amikor pedig a zenészeket fotózták, igyekezett olyan beállítást keresni, amely az általa használt eszközökről nem árult el semmi lényegeset. Még a felvételeken szereplő zenészeket sem méltatta válaszra, ha a technikái felől érdeklődtek.

Az 1960-as évek végén, az elektromos hangszerek térhódításával lezárult egy zenei korszak, ugyanakkor a stúdió tevékenysége itt korántsem ért véget. Bár Lion 1967-ben eladta a Blue Note kiadót, a Van Gelder Studióban folytatódott a páratlan munka, a lemezek folyamatos rögzítése, egészen a mester 2016-ban bekövetkezett haláláig. Rudy van Gelder hangmérnökként mindvégig ott állt a korszak legfontosabb jazzalbumai mögött, és a körülményekből mindig kihozta a maximumot, még akkor is, amikor mindössze egy nappali állt a rendelkezésére. Szeretett hivatását fáradhatatlan odaadással végezte, így állított követendő példát az utókor elé.

 

Néhány emblematikus lemez a Van Gelder Studióból:

Cannonball Adderley: Somethin’ Else (1958)
John Coltrane: Blue Train (1958)
Art Blakey & the Jazz Messengers: Moanin’ (1959)
John Coltrane: A Love Supreme (1965)
Horace Silver: Song For My Father (1965)
Herbie Hancock: Maiden Voyage (1965)
Wayne Shorter: Speak No Evil (1966)

Szabó Gergő