Jelenetek a Róma fenyőiben

 

Ottorino Respighi (1879-1936) Róma-trilógiájának második része, a Róma fenyői négy helyszínre vezeti el a hallgatót, melyeknek állandó, örök-zöld szereplője a fenyő. Négy egymástól hangulatában, hangszerelésében és apparátusában – és a zeneszerző által megadott zenei program szövegéből kiolvasható történetében – eltérő jelenet részesei lehetünk. A 20. századi olasz zene egyik legjelentősebb komponistája festi le (zenei) hangokkal, hangszínekkel e különleges képeket, nem véletlen szokás az impresszionista zeneszerzők között említeni.

„A túlzást, a szélsőségeket nem szerette, távol állott tőle minden beteges, morbid vonás. A groteszk, a csúnya, a marcangoló szatíra iránt nem volt érzéke. Könnyen, könnyű kézzel alkotott (naponta sokszor húsz nagyzenekari partitúraoldal is kikerült a keze alól), az alkotás sohasem volt nála kínlódó gyötrelem, mindig életigenlő öröm, ám könnyen áradó invencióját választékos ízlésével, erős kritikával könyörtelenül ellenőrizte.”

Respighi tanítványa, Farkas Ferenc emlékezett vissza e sorokkal egykori mesterére. A Róma fenyői első tételében az említett életigenlő öröm napsugarai szűrődnek át a Villa Borghese fenyőinek tűlevelei között, ahol a szerző programszövegét olvasva „Gyermekek játszadoznak a Villa Borghese fenyvesében: körtáncot járnak, katonásdit és csatákat játszanak, akárcsak az alkonyi fecskék, megrészegülnek önnön lármájuktól, és elfutnak”. A fúvós szólamok futamainak virtuóz körforgásának és a vonósok folyamatosan zizegő, kitartott trilláinak köszönhetően szinte észrevétlenül mi is a gyermekek zsivajának forgatagába sodródunk, hogy a játék mámorától ittasan harcoljunk fiktív római hadvezérekként pajtásainkkal s ezután hirtelen a harci tér másik felén elhelyezkedve boruljunk le a Mindenható előtt egy kétségbeesett, mélyről feltörő ima foszlányait hallgatva.

A második tételben ugyanis a vonósok mintha emberi hangon fagyos fohászt suttognának, s (ha) a zenei program szereplőiként egyre közeledünk a hangforrás helyéhez, tisztábban hallva a könyörgést a fúvósok szólamainál; ünnepélyes kérés megfogalmazására elmékeztethet bennünket. Ahogy Respighi jelzi: Fenyőfák egy katakombánál. „Íme, fenyők árnyéka egy katakomba bejárata körül; a mélyből fájdalmas zsoltár hangja száll fel, ünnepélyesen árad szét, mint egy himnusz, majd rejtelmesen elcsendesül.”

Harmadik helyszínünk: A Gianicolo fenyői. „Reszketés lebben át a levegőn: a szelíd telihold fényében kibontakoznak a Gianicolo fenyői. Egy csalogány dalol.” Egy fürge, mégis óvatos, filigrán hárfafutammal fogja meg karunkat a zene, hogy szelíd madárdallam szavainak megértésével játszadozhassunk az éjszaka holdfényében, a Janiculum-dombon. A fülemüle dallamát az 1924-es ősbemutatón még gramofonfelvételről hallhatta a közönség. A képszerű komponálásnak köszönhetően azonban a technika vívmányaitól függetlenül is feltűnhetnek emlékek, jelenetek, természeti hangok a képzeletünkben.

Az éjt elhagyva a mélyvonósok egyenletes hangismétlődései súlyos, fáradt lépteket jeleznek. Fokozatosan lépnek be a fúvósok komoly hangvételű, robusztos dallamokkal. A rómaiak szerint főistenüknek, Jupiternek otthona volt a Capitolium: impozáns, ünnepélyes fanfárzene illusztrálja e hitvallást, s ekképpen a nehéz menetelés egyszersmind lelkes, méltóságteljes vonulássá válik. A zenén kívül maga a szerző is útmutatót ad a történethez: A Via Appia fenyői. „Ködös hajnal a Via Appián. A tragikus tájat magányos fenyőfák őrzik. Homályosan, szünet nélkül, megszámlálhatatlan lépés zaja hallatszik. A költő képzeletében régi dicsőségek látomása tűnik fel: trombiták harsannak, és a nemrég felkelt nap ragyogásában egy konzul hadserege nyomul a Szent Úton a Capitolium diadalmas orma felé.”

Farkas Ferenc római tanulmányai alatt a mestert gyakran otthonában látogatva tudta, hogy a fenyves közepén fekvő, rózsalugasok ölelte házát Respighi „Róma fenyői (Pini di Roma) című darabjáról Villa I Pini-nek nevezte el. Messze az örök város központjának zajától, itt élt és dolgozott, autóbusz, vagy villamos nem közelítette meg a magányos villát.” A Róma fenyői ősbemutatójának hatalmas sikere révén már egy évvel később megismerhette a művet a magyar közönség: 1925-ben adta elő a Filharmóniai Társaság a vezényléstől egyébként meglehetősen tartózkodó Respighi dirigálásával. „Ottorino Respighi oly jelenség, amely ritka korunkban. Egyénisége mindent átfog. Tudós és költő egyszemélyben. Gyökerei múlt évszázadokba nyúlnak vissza. De tehetsége viruló fájának koronája itt zöldes, ragyog, illatozik virágba borultan korunkban. Ez az ízig-vérig mai zeneszerző a nagy olasz hagyományokból nőtt ki” – ahogyan az Esti Kurir hasábjain emlékeztek meg a koncertről.

Galambos Boglárka Ágnes