Zenén túl rovatunkban Hraskó Júlia három versét közöljük.
Aznap, amikor elmegyek…
Aznap, amikor elmegyek,
csendes, szőke ősz lesz.
Szendergő köd és tegnapi eső puhasága
befogad magába egy csipet gyenge fényt –
korán elhagyott, üres panelházak spalettáin beszűrődőt;
sebtében ottfelejtett reggelizőasztalok gazdátlan tányérjain megcsillanót.
Barnára kopott virágágyásokon pang a hűs.
Lelapul a fű az útszegek fázó mellkasán,
s egy kósza, lusta széllel hosszan sóhajt az aszfalt.
Este (a nap tétlen vállára ejtette fejét)
a csomós felhőfátyol majd kienged szorításából,
az égbolt megtölti tüdejét új, hideg levegővel.
Zsibbadásból nyújtóznak a csillagok,
virrasztanak.
Canticum Caiae
Verseimből felfülelve nem ismernék magunkra,
mikor iskolás soraim egyszer csak tercben kopogtatnak,
mikor leányhang csendül,
összefutnak véletlen megszaladt színes tinta csíkok,
egymás mellé tűzött göcsörtös vékony két viaszláng
tágra nyílt gyerekszemekkel sután pislákol.
,,Te is?” – ,,Én is.” libikóka ringat lassú ingaként.
Mintha feleszmélve,
szigorú tudatom vasalt szegélye lassan feslik el,
s olykor már éretlen lágy fehér gesztenyék
makulátlan bájával szemlélem magamat is:
megsimogatom kislányszívem kócos fejét.
Vonatút
Attilának
Ülök a kabinban – a csík-táj szele zúg –
elsuhan mögöttem az életem.
Mázsás vasszekér szalad a jövőbe,
vonyít a kerékben a félelem.
Taszít a levegő, lök ki magából –
menekülök mint holdhoz az ár.
Az ablaküveg mögött izzik a csend:
ordítja nevem egy égő világ.
Zakatol az érc, nevemet kántálja,
százszor köpi ki dühösen,
A fapadon ülök egy lapra firkálva,
Razglednicát komponálok ráérősen.
Sok éve indultunk, a várást eluntam,
Közönyösen bámulom az el-eltűnő utat,
Elmélázok magamon eszméletlenül:
Vetve van helyem a sínek alatt.
