Valami szépséget faragtam belőled, te szörnyeteg.
Te nagy, torkos fekete rémség, te vénségbe vesző
Ostoba gézengúz; hát jó neked, hogy megfojtod az embert?
Apránként megfordítod a világtengelyt, hogy élni ne tudjon
A halva született.
Mert voltak évek, amikre holtan születtem,
Néma voltam, nagy szemeket meresztő gyámoltalan csecsemő.
Akkor még hallgattam, nyeltem sok mocskot,
Élveteg arcok szeméből ittam a kéjes rosszindulatot.
De gúzsba kötöttem a szomorúságot, az időt; a sápatag átkot, és hanggá formáltam a pimaszt.
Értő visszatekintés kellett, hogy ne maradjon belőle más,
csak a vigasz.
Így járok-kelek, és így szemlélem a temetőt és így ápolom a holtak testéből sarjadt sírós, méla virágokat.
Talán egy napon, egy sokadik napon némelyik szelíd mosolyra fakad.
2025. január 31.
