Szándék és megvalósulás, az „úgy legyen” és az „így van” szférája a lehető legszerencsésebb módon olvadt egymásba február 12-én este, amikor a Nagyteremben többek között Ligeti György Melodien (1971) című művét szólaltatta meg Eötvös Péter vezényletével a Zeneakadémia Szimfonikus Zenekara. Míg befogadtuk az előadás sugárzó fényét, és megtapasztaltuk azt a bensőséges kommunikációt, amely a karmester és az együttes tagjai között kialakult, egyszerre éltük át az esemény rendkívüliségét és otthonosságát: ezúttal a valóság pódiumán lépett fel a szívünkben dédelgetett ideális Zeneakadémia. Egyetemünk hazai és nemzetközi hallgatói, akik a rangos produkció tevékeny közreműködői lehettek, alighanem életre szóló szakmai tapasztalattal gazdagodtak, amelyet kétségkívül a hely szelleme tett teljessé.
Hiszen a Zeneakadémiának Ligeti 1945-től hallgatója, 1950-től 1956-os emigrációjáig pedig oktatója volt, de az intézményhez fűződő tartósabb és mélyebb kapcsolata egy másik dimenzióban ragadható meg: az ő ideális Zeneakadémiája a mesterségbeli tudás eszményét, a szilárd szakmai alapokra helyezett zenészi ethoszt jelentette. „A különös az volt, hogy a politika – hogy úgy mondjam – megtorpant azon a küszöbön, ahol a korálharmonizálás Bach-féle törvényei léptek érvénybe” – fogalmazott mesterének, Farkas Ferencnek kilencvenedik születésnapján. A Ligeti megélésében oly fontos szerepet játszó „küszöbnek” az 1940-et követő másfél évtized tragédiái, katasztrófái és abszurditásai kölcsönöztek különös jelentőséget. A holokausztot közvetlen hozzátartozói közül csak édesanyja élte túl, tágabb családjának számos tagját is meggyilkolták ekkor. A huszonegy éves Ligeti a munkaszolgálat életveszélyéből a szökevénysors életveszélyébe lépett át 1944 októberében. Szülőföldje, Erdély nem sokkal később másodszor is Románia részévé vált, ő pedig az új magyar zene központjában lelt szellemi otthonra. Bő évtizeddel később, a szovjet típusú berendezkedésről szerzett súlyos tapasztalatokkal felvértezve folytatta nyugati irányú vándorlását, hogy az új zene központjaiban bontakoztassa ki azt az ideális Ligetit, aki – mint ’56 előtti műveiből kihallható, írásaiból kiolvasható – a kezdetektől benne lakozott.
A következő oldalakon a Ligeti-jelenséget sok irányból megközelítő írásokat talál az Olvasó – s ha ezek aperitifként hozzák meg a kedvét a kiadósabb fogásokhoz, úgy szívesen ajánlom figyelmébe a zeneszerző Válogatott írásait, mely kötetet még Doktori Iskolánk hallgatójaként, 2010-ben adott közre Kerékfy Márton zenetörténész. Az ő doktori értekezésének könyvváltozata (Népzene és nosztalgia Ligeti György művészetében, 2018) gazdagon és árnyaltan mutatja be a kelet-közép-európai folklór Ligeti zenéjére gyakorolt, többrétű és időben változó hatását. 2016 óta magyarul is olvasható Richard Steinitznek az életművet áttekintő, úttörő monográfiája (Ligeti György: A képzelet zenéje, Péteri Judit fordítása). Steinitz professzor egyébként a könyv megjelenésekor Egyetemünkre is ellátogatott, s a Kedd Délutáni Zenetudomány keretében tartott nagyszabású előadást.
Péteri Lóránt
A Zenetudományi Tanszék vezetője
Figaro 2023. április–május: Ünnepi lapszám Ligeti György születésének 100. évfordulójára.
