Az elmúlt időszakban sorra értesülhettünk a Rendkívüli Tehetségek Képzőjében tanuló Rozsonits Ildikó sikereiről. A mindössze tizennégy éves zongorista Eckhardt Gábor vezetésével, immár ötödik éve végzi zeneakadémiai tanulmányait. Beszámolt nekem első zenei élményeiről, a zeneakadémiai és a gimnáziumi élet kihívásairól, és arról is, hogy melyik zeneszerzővel ülne le szívesen beszélgetni.

Ádány Rebeka: Tízéves korod óta tanulsz a Zeneakadémián. Milyen út vezetett idáig?

Rozsonits Ildikó: Négyéves korom óta zenélek, akkor egy ajándékba kapott furulyán kezdtem el önállóan játszani, így a szüleim zeneiskolába vittek. Az elsőéves zeneiskolai tananyagot fél év alatt megtanultam, ezután javasolta azt a tanárom, hogy váltsak zongorára. Kilencévesen felvételiztem a Zeneakadémia Rendkívüli Tehetségek Képzőjébe. Külön rektori engedéllyel kezdhettem csak meg a tanulmányaimat, mivel akkor még nem léptem át az előírt korhatárt.

ÁR: Hogyan élted meg a felvételi vizsgát? Felmérted a helyzet jelentőségét már olyan fiatalon is?

RI: Úgy gondolom, a Zeneakadémia a zenei képzés csúcsa, ezen intézmény falai között világszínvonalú oktatást kapunk. A zeneakadémiai felvételi egyfajta határ, ugyanis ekkor dől el, hogy valaki tényleg komolyan foglalkozik-e majd a zenével. Ez nálam is így volt, hiszen már biztosan tudtam, hogy zenei pályára szeretnék menni. Át is éreztem a döntésem súlyát, és életem egyik legjelentősebb eseményének tartom. Amikor felvételt nyertem, én voltam az egész intézményben a legfiatalabb hallgató. Ezt a mai napig nagy megtiszteltetésként élem meg, bár egyre közelebb járok az egyetemi felvételihez. Egyre inkább úgy tekintenek rám, mint felnőtt művészre, és igyekszem is ennek megfelelően viselkedni.

ÁR: Nagyon fiatalon kerültél az egyetemi közegbe, egy olyan oktatási rendszerbe, amire a legtöbb zenész legalább tizennyolc-tizenkilenc éves koráig vár. Nem félsz attól, hogy ez a gyors tempó esetleg korai kiégéshez vezethet?

RI: Nehezen tudom elképzelni, hogy valaha megunnám a Zeneakadémiát. Hiába kerültem be ilyen fiatalon, nem lehet az egész zeneirodalmat egyszerre elsajátítani, még rengeteg megtanulandó mű vár rám. Az, hogy rögtön „felnőtt” darabokkal kezdtem, nemcsak megadta a kezdőlökést, hanem azóta is motivál és segíti a továbbhaladásomat. Kiégéshez esetleg az vezethetne, ha elveszteném a kedvemet, érdeklődésemet, és csupán kötelességként tekintenék a zongorázásra, de nem gondolnám, hogy ez valaha bekövetkezik.

ÁR: A Zeneakadémia mellett gimnáziumba is jársz. Hogyan tudod a kettőt összeegyeztetni?

RI: Természetesen nem tudok ugyanolyan módon részt venni az iskola életében, mint a többi osztálytársam, de szerencsére még magántanulóként sem vagyok teljesen elszigetelve tőlük. Amennyire időm engedi, próbálok része lenni a közösségnek: fellépek a tavaszi és karácsonyi koncerteken, illetve táborba is szívesen megyek az osztályommal, ha az időpont nem ütközik egyetlen versennyel sem. A járvány előtt folyamatosan ingáztam a gimnázium és az egyetem között. Miután a zeneakadémiai órákat nem hagyhattam ki, az azokkal egyidőben megtartott közismereti órákról kellett lemondanom. A mostani járványhelyzetben kicsit könnyebb, mert nem kell utazgatnom a két intézmény között.

ÁR: Hogyan viszonyul a családod ahhoz a zenész életvitelhez, amit kialakítottál?

RI: A szüleim nem zenészek, de nagyon szeretik a zenét, mindenben támogatnak. Ha éppen nem gyakorlok, akkor is klasszikus zene szól a rádióból. Édesapám általában a szobában ül, amikor zongorázom, és édesanyám is sokszor bejön meghallgatni. Szerencsére a kistestvérem is szereti a zongoraszót, így sokszor az egész család elkísér a fellépésekre.

ÁR: Hogyan fogsz bele egy új darab elsajátításába? Mit tartasz fontosnak a tanulási folyamatban?

RI: Igyekszem kontextusba helyezni a darabot: utánanézni a szerzőnek, a darab keletkezési körülményeinek és megtalálni a darab helyét a komponista életművében. Szerintem ez a tanulás elengedhetetlen része, mert így tudom elképzelni, milyen céllal született az adott mű, ráadásul az előadásmódot is nagyban befolyásolhatja. Nagyon fontosnak tartom, hogy a ránk maradt információk segítségével minél pontosabban próbáljuk átadni az üzenetet. Természetesen nem fejthetjük meg maradéktalanul, hogy mit akart megjeleníteni a zeneszerző, mindig akadnak „rések”, amit mi, zenészek kitölthetünk a saját stílusunkkal. Azt hiszem, sokszor szándékosan nem adtak minden részletre kiterjedő utasításokat, hogy a művész megvalósíthassa a saját elképzeléseit is. Persze az én előadói stílusom még nem alakult ki teljesen, arra várni kell néhány évet. Egyelőre tanulok és igyekszem a tanáraimra hallgatni, az ő útmutatásukat követni. Ha idősebb leszek, jobban eldönthetem, mit hogyan szeretnék játszani.

ÁR: Ki az a nagy múltbeli zenész vagy zeneszerző, akivel a legszívesebben ülnél le beszélgetni?

RI: Ahogyan említettem, a tanulási folyamatban fontos szerepet játszik a szerző személyiségének megfejtése. Régebben például, amikor a prelúdiumokat gyakoroltam, kiraktam egy Bachot ábrázoló könyvjelzőt a zongorára, és elképzeltem, hogy a zeneszerző figyeli a játékomat. Nagyon szívesen találkoznék Liszttel is, mert őt tartom a valaha élt egyik legnagyobb zongoristának. Kár, hogy egyetlen hangfelvétel sem maradt ránk tőle. Bartóknak pedig legszívesebben egy mesterkurzusán vennék részt − úgy hallottam, legendásan szigorú tanár volt.

ÁR: Mik a következő megmérettetések, amikre mostanában készülsz?

RI: A koronavírus miatt több, eredetileg márciusra tervezett eseményt is őszre halasztottak a szervezők. Beneveztem a Concertino Praga versenyre, ennek, valamint egy másik, bécsi megmérettetésnek még várom az eredményét. Bár az online világban nem ugyanolyan versenyezni, és nagyon várom, hogy ismét élőben léphessek fel, a felkészülés kitölti a mindennapjaimat. Szerencsére a rövidebb és a hosszabb távú célok is motivációt adnak a gyakorláshoz.