Miért ül öt ember autóba egy esős szerdai reggelen, utazik bő három órát Temesvárra, majd még aznap éjjel vissza? Persze a város önmagában is elég vonzó ehhez, de nekünk november 23-án ennél kézzelfoghatóbb indokunk is volt: a Vox Luminis és a L’Achéron koncertezett az Új Ezredév Református Központban, a Temesvári Régizenei Fesztivál keretében.
A két régizenei ensemble neve itthon nem forog közszájon. A belgiumi székhelyű Vox Luminis énekegyüttes 2004 óta működik, Lionel Meunier vezetésével. A kórus a 17–18. századi olasz, német és angol zene avatott előadói közé tartozik. Produkcióikra jellemző az aprólékos kidolgozás és a színpadiasság egymást erősítő kettőse, illetve a szólista-kvalitású művészek egyéni és csoportos énekének jellemzői közötti finom egyensúly. A L’Achéron pedig egy gambakonzort, amelyet François Joubert-Caillet alapított 2009-ben. Munkásságukban helyet kap a műfaj- és kultúraközi kísérletezés, de elismert tolmácsolói a francia, az angol és a német reneszánsz, illetve barokk gambairodalmának is. A két ensemble együttműködésének első gyümölcse Johann Caspar Kerll Requiemjének remek felvétele volt (Ricercar, 2016). Három éve többek között ezt művet is eljátszották a Zeneakadémián, nagy sikerű magyarországi bemutatkozó hangversenyükön.
Szóval miattuk indultunk útnak Temesvárra, ahol a kora délutáni érkezés és az esti előadás kezdete között rövid városnézésre is volt időnk. Így amikorra megérkeztünk a koncert helyszínéül szolgáló templomba, még éppen csak elkezdtük feldolgozni azt a tudás- és élményanyagot, amelyet Temesvár nyújtott számunkra. Csak egy példát véve: az Új Ezredév Református Központ létesítésének ötlete az 1989-es forradalomhoz kötődik, terveit Makovecz Imre készítette; az épületegyüttes nem utolsósorban a magyarság kulturális találkozóhelyeként funkcionál. A templomba lépve rögtön összetalálkoztunk a Vox Luminis két kitűnő magyar énekesével, Tóth Zsuzsival és Hegyi Barnabással, akiket korábbról személyesen is ismertünk. A csodálatos belső tér azonban kissé üresnek hatott – a fesztiválszervezők képviselője joggal sajnálkozott a foghíjas nézőtér láttán a köszöntőjében.
Az este alaphangját Heinrich Schütz rövid, Die sieben Worte Jesu Christi am Kreuz (?1645) című, a középpontba Jézus keresztfán elhangzott hét szavát állító darabja adta meg. A szerző látszólag közvetlen expresszivitása igen alkalmas ennek a sűrű lélektani folyamatnak az ábrázolására. A cselekményt nyitó- és zárókórus, valamint konzort-közjáték keretezi, kis hídformába rendezve. Az evangélista szövegét Schütz alt, tenor és szoprán énekes, valamint vegyeskar között osztotta fel, ezzel egy, az ókori görög drámákéhoz hasonló kollektív elbeszélőt teremtett. A narrátorok a középső tengelyt kijelölő portatív orgonától balra álltak fel, előttük az öt gamba köríve húzódott, a konzort előtt pedig Jézus és a két lator következett háromszögalakzatba rendeződve. A térforma az orkhésztra illúzióját keltette, és az evangélisták által sajátosan megtört szimmetria az elbeszélés közvetítettségére is utalt.
Az előadás legfőbb erénye az volt, hogy a sűrűn sorjázó, de önmagukban is nagy jelentőségű krisztusi szavakat nem csupán a drámai folyamat részeként mutatta be, hanem kimerevített lélektani közelképként is. Ebből a szempontból egyaránt kiemelkedett az „Eli, eli” („Én Istenem, én Istenem”) felkiáltás és a „Mich dürstet” („Szomjazom”) sóhaj – mint csúcs- illetve mélypont – megformálása: előbb az esclamazione és a rövid, ám annál súlyosabb trilla, utóbb a feszült sotto voce vált a Jézust megszemélyesítő Jacob Lawrence dicséretére. A vokális kifejezést árnyékként követte a hangszeres: az orgona regisztrációja, Anthony Romaniuk continuojátéka és a gambavonások jellege az énekesek szolgálatába szegődött. Szelíd kritika illetheti Romaniukot, akinek egyébként kiegyensúlyozott játékában (talán a gyakori regiszterváltásnak betudhatóan) előfordult néhány esetleges, oda nem illő fordulat.
A közjátékként beiktatott, négy gambát foglalkoztató szonátában autonóm módon is megmutatkozhatott a szabad, összehangolt hangszerjáték kifejezőereje. Az áradó líraiságot a nemes, stilizált tánc bátortalan gesztusai kavarták föl. A Schütznél negyven évvel fiatalabb, velencei Giovanni Legrenzi szerezte ezt a darabot, és a következőt is: egy kétkórusos Dies irae-megzenésítést. Utóbbiban a kétszer négy énekes szimmetrikusan fogta közre az orgonát. A Schütz-darabhoz hasonlóan ebben is a mellérendelő, epizodikus szerkesztésmód dominál, de kiegészülve egy modernebb, operaibb stílussal és a concertoelvvel: apró szólótételek, duettek és egyéb szólóösszeállítások váltakoznak a kétkórusos szakaszokkal. Mindez szükségessé tette az énekesek finomhangolt, rugalmas együttműködését éppúgy, mint kiemelkedő egyéni teljesítményét; szerencsére legnagyobbrészt mindkettő megvalósult.
A Legrenzi-kortárs Kerll már emlegetett, nagyszabású Requiemje (1669) zárta az estét. Az öt énekszólam (vegyeskar két tenorral) mindegyikét ketten-ketten énekelték, megtartva a szimmetrikus térformát, azaz egyfajta ál-kétkórusosságot hozva létre. A kórushoz öt gamba csatlakozott. A darab világa nagyon bensőséges, lágy, de tömör szonoritásokra épülő. A polifon szövetet apró, egymást kiegészítő mozgások alkotják, ami leképezi a gyászoló lélek rezdüléseit. A középponti refrénes, concertáló Sequentia eleven drámáját a többi tételben szelíd beletörődés ellenpontozza. Az előadás eddig felsorolt erényei a nagyobb szerkezetben is érvényesültek, a művészek biztos kézzel építették fel Kerll művét, az este „szellemi középpontját”.
Prosa pro mortuis – hangzott a koncert címe a Legrenzi-motettára utalva. A prosa azt jelenti: egyenes, tehát egyszerű, dísztelen, hétköznapi. A halottakhoz valóban nem a pátoszon, hanem a hétköznapin keresztül juthatunk közelebb, amelyek mindannyiunk közös tapasztalatát képezik, és amelyek összekötik a gyász egyéni változatait. Ezek a rezdülések emelkednek mitikus léptékűvé Jézus agóniájában – így rajzolható meg a koncertműsor Schütztől Kerllig tartó ívének kezdő- és végpontja.
Lakó Levente
Prosa pro mortuis; Vox Luminis & L’Achéron, 2022. 11. 23. 19.00, Temesvár, Új Ezredév Református Központ
