Beethoven 1819 tavaszán kezdte el komponálni a Missa Solemnist, miután megtudta, hogy Rudolf osztrák főherceget – aki zongorázni is tanult Beethoventől –, kinevezték Olmütz érsekévé. A zeneszerző számos fontos művét dedikálta Rudolfnak, köztük a Missa solemnisen kívül a 4. zongoraversenyt (op. 58), az 5. zongoraversenyt (op. 73), három nagy zongoraszonátát: az Esz-dúrt (Les Adieux, op. 81), a B-dúrt (Hammerklavier, op. 106) és az op. 22-es B-dúrt, valamint a vonósnégyesre írt Nagy fúgát (op. 133).

A Missa Solemnis kéziratának négy teljes része maradt fenn. Ami hiányzik belőle, az a Kyrie, amelyet röviddel Beethoven halála után elválasztottak az autográf többi részétől (ez később előkerült), valamint a Gloria, amely ugyanebben az időben tűnt el, és azóta sem találtak rá a kutatók.

A liturgiában a Kyrie szimmetrikus szövege három részes formát eredményez, így a késői klasszikus misékben – mint például Haydn műveiben –, általában szonátaformában íródott. A második „Kyrie” hasonlóan kezdődik, mint az első, de kiegészíti azt, mint egy szonáta expozíciójában, ahol az első szakasz harmóniai és motivikai kérdéseit a második folytatja.

Míg a mise egyes ordinarium részei egyszerű és rövid szöveggel rendelkeznek, a Gloria és a Credo túl hosszú ahhoz, hogy hasonló struktúrát kaphasson. Beethovennek sikerült egy olyan szerkezetet kialakítania, melyben a Gloria nyitó motívuma több ponton és különböző hangnemekben ismétlődik meg: D-ben, Esz-ben és F-ben is elhangzik.

A Sanctus a szertartásos légkör megteremtésével kezdődik, Beethoven viszonylag kevés vázlatot készített ehhez a tételhez. Amelyek fennmaradtak, azok szétszórtan, több kéziratban találhatók, ez pedig megnehezíti a tétel keletkezésének rekonstruálását. A megmaradt vázlatokból azonban kiderül, hogy a Sanctus formája rendkívüli módon megváltozott a komponálás során: sokkal radikálisabban, mint bármely más részé. Az első bejegyzések a vázlatfüzetben 1819 decemberéből származnak. Beethoven a kézirat 81. oldalát nagy betűkkel „Sane” („Sanctus”) szóval jelölte meg. Itt a nyitó motívum egy hanggal lejjebb kezdődik, mint a végső változatban. Az Ézsaiás 6,3-ra épülő részt a Benedictustól (Máté 21,9) egy hangszeres prelúdium választja el.

A mise utolsó tételének, az Agnus Deinek a zenéje érzelmi ellentétekben gazdag, ugyanis a harc és a béke között ingadozik. A harcot Beethoven katonai zenével és az azt képviselő hangszerekkel jeleníti meg, a békét pedig Händel Halleluja-kórusából származó allúziókkal fejezi ki. (Beethoven érdeklődéssel tanulmányozta a Messiást (HWV 56) a Missa Solemnis komponálása idején.) A mise utolsó tételében a zeneszerző fő feladatának tekinti, hogy hatékony kontrasztot hozzon létre a „qui tollis peccata mundi, miserere nobis” és a „dona nobis pacem” frázisok között, így méltó befejezést adva a műnek.

Biró Boróka