Interjú Margócsy István irodalomtörténésszel

 

A tavalyi Petőfi-bicentenárium és a nemrégiben megjelent, Most vagy soha! című filmről írt kritikája miatt az utóbbi időben különösen sokat találkozhattunk Margócsy István irodalomtörténész nevével, akit legtöbben mint Petőfi-szakértőt kérdeznek véleményéről. Engem azonban azok a ritkábban felmerülő témák foglalkoztattak, hogy vajon a szakma egy ennyire széles körben elismert tagja mit gondol az egyes korosztályok közötti különbségekről, hogyan emlékszik saját fiatalkorára és miként látja a kritika műfajának jövőjét.

Juhos Fanni: Úgy tapasztalom, hogy a saját korosztályom erőteljesen vonzódik a hetvenes évek ifjúságának pezsgő közösségi és kulturális életéhez. Ön ebben az időszakban többedmagával, egy gondolkodókból álló baráti körben lakott Budapesten, ahol a korabeli művészeti élet sok izgalmas személyisége megfordult. Mi foglalkoztatta önöket ekkoriban, milyen zenéket hallgattak?

Margócsy István: A hetvenes években valóban nagyon élénk társadalmi és társasági élet folyt az akkori húszasok–harmincasok körében. Budapesten gyakori volt, hogy baráti társaságok kis csoportokban együtt is laktak. Amiben én voltam, az egy értelmiségiekből, javarészt bölcsészekből, közgazdászokból, politológusokból, pszichológusokból álló közösség volt. Ezt egy mérnök alapította, aki egy saját maga által tervezett nagy tetőtéri lakást rendezett be erre a célra. Itt nagyjából tízen laktunk, kis szobákban, párosával. Néhány éven keresztül rendkívül aktív társasági élet zajlott ebben a lakásban: összejövetelek, politikai és tudományos megbeszélések, viták. Ami a zenét illeti, az egyik velünk lakó arab–perzsa szakos orientalista például rengeteg preklasszikus zenét hallgatott, én magam a német klasszikus zeneszerzőket kedveltem, de természetesen – mivel mindez a beatkorszak kellős közepén történt – a korabeli magyar és külföldi rockzene is fontos helyet kapott sokszínű zenei érdeklődésünkben. Rendszeresen eljártunk például az Új Zenei Stúdió alkalmaira, ami szintén az ekkori nonkonformista értelmiség jól ismert találkozási pontja volt. 

JF: Egyetemi tanárként több évtizedes pályafutása alatt alkalma volt rálátni a különböző korosztályok irodalmi, művészeti érdeklődésére. Összehasonlítva napjaink egyetemi hallgatóit a saját fiatalkorával, milyen változásokat és hasonlóságokat lát e téren? 

MI: Negyven éven át tanítottam a pesti bölcsészkaron. Az első húsz évben nem észleltem olyat, hogy a hallgatóság tájékozottsága jelentősen változna, a kilencvenes évek közepéig nagyjából ugyanazt a tudást és műveltségi hátteret tapasztaltam az egyetemre kerülő magyar szakosok körében. Ezt követően azonban nagy változás történt. Anélkül, hogy a hallgatók eszességét, tájékozódási készségét, frissességét és kreativitását kétségbe vonnám, azt kell mondanom, az utóbbi tíz–tizenöt évben olvasottságuk és irodalom iránti érdeklődésük nagymértékben visszaesett. Az utolsó bő évtizedben nagyon sok keserű tapasztalatom volt a hallgatók műveletlenségével kapcsolatban. Persze hozzá kell tennem, hogy egy hatalmas egyetemi szakról beszélünk, amelynek jó része sajnos mindig is teljesen érdektelen volt, a hallgatók huszonöt–harminc százaléka érdeklődött igazán komolyan az irodalom iránt, és ez változatlanul megmaradt. 

JF: Ön szerint mi ennek a változásnak az oka?

MI: Az, hogy gyermekkorukban nem olvastak, hanem tévét néztek. Az én nemzedékem még olvasáskultúrán nevelkedett, a televízió tömegessé válása Magyarországon csak a hetvenes években történt meg. Azóta a gyermekeknek már nem a szüleik olvassák fel a meséket, hanem rajzfilmek formájában látják azokat. Ez pedig nagyon átalakítja a fiatalok olvasás iránti igényét. Már a kétezres évek elején is voltak olyan hallgatók a bölcsészkaron, akik soha nem jártak könyvtárba, hanem megelégedtek a feladott tananyaggal, illetve az interneten található tartalmakkal. Csak kevesen veszik természetesnek, hogy nemcsak a tananyaghoz közvetlenül kapcsolódó, hanem a közvetetten hozzátartozó szövegeket is el kell olvasni ahhoz, hogy komplex módon rálássanak egy-egy adott témára.

JF: Talán ez a komplex rálátás szükséges az új művek értelmezéséhez – vagy a recenzióíráshoz is. A zenekritika például napjainkban eltűnőfélben lévő jelenség. Ön irodalomkritikusként igen jelentős karriert tudhat magáénak, sokan erről a tevékenységéről ismerik leginkább. Noha az irodalmi és a zenei szaksajtó két külön világ, mégis érdekelne, hogyan látja a kritika jelenlegi helyzetét? Lesz-e rá igény a jövőben akár a művészek és alkotók, akár a közönség részéről?

MI: A zene- és az irodalomkritika között az egyik legfontosabb különbség az, hogy míg előbbi nagyrészt nem újonnan született művekkel, hanem a régmúlt alkotásainak interpretációjával foglalkozik, addig az utóbbi többnyire a frissen megjelent írásokat vizsgálja. Mondanom sem kell, hogy a zenekritika befogadóközönsége jóval szűkebb, mint az irodalomkritikáé. Az irodalomban viszont a recenzió nagyon problematikus műfaj, hiszen a szocializmus idejében ez volt az irodalmi szövegtípusok legunalmasabbika. Olyan nagymértékű volt ugyanis az ideológiai kötöttség, hogy a legutolsó évekig gyakran egy ilyenfajta elvárásrendszer alapján működött. Épp ezért amikor a rendszerváltás idején létrehoztuk a 2000 című folyóiratot, nem szerettünk volna kritikarovatot indítani. A rendszerváltást követően a műkritika jelentősen kivirágzott, ugyanakkor az ekkoriban kialakuló politikai és kulturális megosztottság az irodalmi életet is kettéhasította. Emiatt az egyes csoportok tagjai sokszor a mai napig vagy nem olvassák egymást, vagy félig-meddig ellenségesen szemlélik a másik tábort. De természetesen számos rendkívül érdekes kritika jelenik meg, ugyanis sok fiatal nemcsak a szakterület klasszikus értelmében akar működni a szakmában, hanem a mai irodalmat is befolyásolni kívánja, ami miatt nagyon sok jóízű értékelés születik. Ehhez még az is hozzátartozik, hogy az interneten széles körben jelennek meg vélekedések, amelyek egy része egyszerű, időnként nyegle odamondása az ízlésítéletnek. Vannak viszont nagyon érdekes kritikai fórumok, ahol az internetes szokásokhoz híven rövidebb és kifejtetlenebb, de releváns szövegeket publikálnak. Én egyáltalán nem vagyok elkeseredett az irodalmi kritika jelenlegi helyzetét illetően, mivel azt látom, hogy az iránta való érdeklődés változatlan. Az irodalmi alkotásokhoz mindig is szorosan hozzátapadt a recepciójuk, hiszen azt tekintjük nagy műnek, amit sokan annak tartanak. Márpedig egy vélekedés csak akkor fogadtatik el, ha valóban nyilvánosságot kap. Azt látom, hogy ez mostanság is jól működő gyakorlat.