Süle Dalma a Zeneakadémia operaének szakos hallgatója, de már főszerepet énekel: Grigory Frid monooperájában, az Anne Frank naplójában láthatjuk az Operettszínházban. A Figarónak mesélt a monoopera támasztotta kihívásokról, a felkészülés kulisszatitkairól, és arról, hogy mit jelent a 21. században Anne bőrébe bújni.

Gerencsér Anna: Opera az Operettszínházban – hogy is van ez? 

Süle Dalma: A darabot az Operettszínház Raktárszínházában játsszuk, ami nagyon bensőséges hangulatú játszóhely. Nincs kiemelt színpada, egészen közel vagyok a nézőkhöz, és végig látják a zenekart is.
Az Operettszínház minden évben bemutat egy kortárs operát; ezúttal Grigory Frid monooperájára esett a választás. Ez a karakteres kortárs darab nem feltétlenül olyan zene, amit az ember hazaérve betesz hallgatni, viszont teljes összművészeti alkotás. A darab maga, a tartalma, a rendezői megoldások, a fények, a grafikai elemek, a díszlet és a zene alkot egy egészet. Én nem feltétlenül választanám külön a zenét a produkció többi elemétől; az alkotórészek összetartoznak és együtt működnek. 

GA: Milyen a vokális anyag?

SD: Rengeteg kihívást támaszt! Egy órán át egyedül vagyok a színpadon, és ezalatt körülbelül százhúsz oldalnyi zenét énekelek el. Hangilag lírai szoprán szerep, viszont hatalmas ugrásokkal, nagy hangterjedelemben mozog a vokális anyag, és előfordul benne Sprechgesang is. Én úgy értelmezem a kottát, hogy a zeneszerző sok szabadságot hagyott az előadónak. Ez az opera nem olyan, mint a Debussy-művek, hogy tele van előadói utasításokkal, hanem sok mindent hozzátehet az énekes, és én élek is ezzel a lehetőséggel: törekszem arra, hogy technikailag változatosan adjam elő a művet. Egyébként is nagyon színes: időnként beszélnem, esetleg kiabálnom kell, majd rögtön utána egyből lírai frázis vagy magas pianissimo jön. Emellett a rendezés és a díszlet is rejt kihívásokat: folyton mozgásban vagyok, fekve énekelek, ugrálok… Ebben az előadásban nincs idő arra, hogy azon gondolkozzak, melyik hangon kell belépni. Annyira meg kellett tanulnom a szerepet, hogy magától értetődőek legyenek a belépések. Szerencsére már olyan sokat énekeltem, hogy dallamosnak hallom.

GA: Hogyan reagál a közönség a darabra?

SD: Értelemszerűen az első öt perc még arról szól, hogy rácsodálkoznak a ruhára, a díszletre, az énekesre, de érzem, hogy másodpercről másodpercre jobban bevonódnak. Annyira közel ülnek hozzám, hogy az egyik előadáson megbotlottam egy néző lábában. Hihetetlen élmény ennyire közelről érezni, hogy a közönség velem van az első perctől az utolsóig. 

GA: Ez a szerep meglehetősen különbözik azoktól, amiket ezelőtt énekeltél. Hogyan készülsz egy ennyire felkavaró feladatra?

SD: Augusztusban kezdtem el foglalkozni a zenei anyaggal. Előtte elolvastam a naplót, és meghallgattam az interneten elérhető felvételeket. Amikor már tudtam, hogy melyik részeket zenésítette meg a szerző, megint elolvastam a naplót. Az elején nagyon sokat sírtam. Eleinte nem is tudtam úgy foglalkozni a zenével, hogy ténylegesen énekeltem volna. Át kellett mosnom magamon a feladat érzelmi részét, mielőtt el tudtam volna kezdeni énekelni.

GA: Honnan közelíti meg a történetet a rendezés?

SD: Amikor meghalljuk Anne Frank nevét, rögtön arra asszociálunk, hogy szegény lány, milyen szörnyű sorsa volt, meghalt tizenhat évesen… Viszont a naplóját addig írta, amíg meg nem találták és el nem vitték őket! Ő mindvégig úgy gondolta, hogy túl fogja élni a háborút. Reménységgel, hittel állt a világhoz, vágyai és tervei voltak, tanult… Hihetetlenül életrevaló, cserfes, lázadó, belevaló lányról van szó, és Rátóti Zoltán rendezése éppen ezt ragadja meg. Hiszen ez a történet tragédiája. Számos olyan visszajelzést kaptam a közönség részéről, hogy reménykedtek, hogy mégsem úgy fog végződni a darab, ahogy egyébként tudták, hogy végződni fog. 

GA: Milyen élmény visszamenni tinédzserbe?

SD: Fantasztikus! (Nevet.) Imádom! Teljesen magamat tudom adni. A saját gyerekkorom érzéseiből merítek a szerephez.

GA: Kaptál segítséget a Zeneakadémián a felkészüléshez?

SD: Kiss-B. Atilla a tanárom, vele foglalkoztunk a darabbal, és Dallos Erika is sokat segített szerepgyakorlat-órán. Az Operettszínházban pedig Szekeres László volt a korrepetitorom, aki októbertől kezdve verte belém ezt a nehéz zenét precízen és kedvesen. Mindig megmondta, hogy mi van a helyén, és mi nincs. 

GA: Említetted, hogy nem kis feladat pihenés nélkül, egyedül játszani és énekelni. Van lehetőség a rendezésben arra, hogy lélegzethez juss?

SD: Nem megyek le a színpadról egy pillanatra sem. Körülbelül kétszer két perc van, amikor nem énekelek, de akkor is jelen vagyok a színpadon. Eleinte kicsit tartottam ettől, hogy hogyan fogom egy korty víz nélkül végigcsinálni, de különböző praktikákat alkalmazok, például a nyelvemet harapdálom… Szerencsére még sosem száradt ki a torkom annyira, hogy probléma lett volna belőle, de erre tényleg készülni kellett fizikailag. Előfordult, hogy a próbákon tudatosan nem ittam, akkor sem, ha leálltunk, hogy a szervezetem is szokja, és bírjam koncentrációval. Olyan ez, mint egy edzés. 

GA: Mit gondolsz, mit üzen a mai kor befogadójának ez a darab?

SD: Anne Frank naplója egyáltalán nem poros, unalmas olvasmány; nagyon is aktuális dolgokról ír. Újra és újra felteszi a kérdést, hogy hol van Isten – persze, hogy ilyen élethelyzetben megkérdőjelezi a létét! –, de mindig visszakanyarodik oda, hogy igenis van. Le meri írni, hogy utálja az anyját. Később aztán megbánja, és azt is le tudja írni, hogy ez csúnya dolog volt. Nagyon őszintén feltárja az érzéseit, akkor is, ha csak pillanatnyi érzésekről van szó. Az érzelmi skála, amin mozog, ismerős lehet a legtöbb tinédzser és fiatal számára.
Azt is megfigyelhetjük a naplón keresztül, hogy hogyan válik valaki kislányból egyre inkább nővé, hogyan változnak a gondolatok, amik foglalkoztatják őt.
Szerintem élhetne akár a mában is. És ez a kislány bennünk is ott rejlik.