Változás az állandóságban… el tudunk-e szakadni a bennünket hajtó életritmus könyörtelen monotonitásától? Egy villamos remek metaforája ennek a monotonitásnak: nem hagy időt arra, hogy észrevegyük az igazán fontos dolgokat. Az alábbi novella az Aposztróf Kiadó Dimenziók 11 című kötetében jelent meg 2020-ban.
Négyeshatos
Éppen munkába igyekeztem, amikor a sötéthajú nő megszólított. A nagykörútra jellemző barátságtalan háttérzajban először nem is tudtam kivenni, hogy mit mondott. Ahogyan ajka hangzókat formált, fejemben egyre inkább zúgott és csörömpölt a város életét előrehajtó fáradhatatlan szorgalom. Meg kellett kérnem, hogy ismételje meg; mire azonban észbe kaptam, már a villamos fedélzetén ácsorogtam, gondolataimat elhomályosította a reggeli köd. Zavaromban a kezeimet dörzsölgettem úgy, mintha fáznék, miközben az ajtók összecsukódtak. Az elegáns kosztümbe öltözött hölgy szavai a túloldalon rekedtek, így amikor újra hozzám szólt, már hiába hegyeztem a füleimet. Dobhártyám felületén csak a hűtőberendezés fuvallata keltett finom, szenvedélyes emléket idéző hullámokat. S bár ez a fuvallat füleimben könnyedén zongorázgatott andalító dallamot, a hajnali pára jócskán befűtötte a jármű belterét, nekem pedig régóta érvénytelen bérletemmel kellett az izzadságot törölgetnem a homlokomról.
Reggel volt, vagy este, nem volt jelentősége, számomra minden nap ugyanúgy telt a fővárosban. Reggel felkeltem, megittam az előző napról ottfelejtett kávé maradékát, majd felvettem valamit, amit a szekrény legfelső polcán találtam. Mindegy volt, hogy mit, hiszen a munkában nem számított, mit viselek, vagy, hogy hány napja nem borotválkoztam. Így voltam szabad. S bár egyedül tengettem magánnyal fűtött napjaim, én rendelkeztem e magány felett, amit nem bántam. Szabadságként fogtam fel azt, ami másnak valódi kín. Persze az is lehet, hogy ezzel toltam el magamtól lelkem nyomorúságos érzéseit Dante poklába tartottam épp.
„A Jászai Mari tér következik” – szólalt meg a jól ismert hang, amely mellé soha, semmilyen arc nem társult. Ki nem állhattam az ilyet. Nemcsak, hogy zavarba ejtett, egyszerűen az őrületbe tudott kergetni. Számomra alapvetés volt, hogy a kimondott szavak mellé arcnak, mi több, mimikának, tekintetnek és némi testbeszédnek kell társulnia. Afféle szakmai ártalom ez, ugyanis egy ingatlanokkal kereskedő üzletlánc diszpécserközpontjában dolgoztam, ahol éjt nappallá téve kellett arcnélküli hangokkal társalognom a jobbnál jobb befektetésekről. Ebben az időben kezdtem el gondolkodni a munkahelyváltáson, de körülményeim azt nem tették lehetővé. Persze, az én jellegtelen hangomat is hallotta már elég ember, de karakterében nem volt semmi figyelemreméltó, ami miatt bárki emlékezhetett volna rám. És, mivel kevéssé használtam őket, szemeim egészen elsatnyultak, nem annyira követték nyomon a világ eseményeit, mint más érzékszerveim.
Azt a nőt mégis jól láttam, ámde nem hallottam. Szinte belém égett a kép, ahogyan kezeit a szája elé tartva, belőlük tölcsért formálva próbál nekem hajthatatlanul is elmondani valamit, míg én a villamosról nézek vissza rá. Szemében a feddhetetlen büszkeség gyönyörrel párosult, kipirult arcát fiatalos gondtalanság tette védtelenné. Ki gondolná, hogy éppen engem szólít meg? Szavai abban a bizonyos túlnani világban voltak hallhatóak, amelybe én nem voltam bejáratos. A pillanat mégis egy vallomás erejével ért fel.
A villamos megállt, én pedig a szabad ég alá kilépve megpillantottam a pokol tornácát – a munkahelyem bejáratát. A hatalmas épületkomplexum végeláthatatlan folyosóin megannyi ember sürgölődött; akárcsak a hangyák, amint a táplálékszemeket szállítják királynőjüknek. Én is egy voltam a sok hangya közül.
Beültem az értékesítési osztály irodájának egyik munkaasztalához, és órákig tanácskoztam idegen hangokkal szolgáltatásaink sikerességéről. Úgy tartják, az ember épül a beszélgetésektől, de furcsamód, az efféléktől csak egyre inkább elveszítettem önmagamat. Amíg a cég a megrendelők fényűző életét elégítette ki jobbnál jobb ingatlanokkal, addig engem, munkatársat idegileg kizsákmányolt. Nyolctól négyig, minden nap. Így lehet az, hogy magányomat is ajándékként éltem meg, nem úgy, mint mások. Munkából hazatérve rendszerint nekiálltam megkeresni identitásomnak azon részét, amelyet aznap elveszítettem. Ez többnyire abban merült ki, hogy feltakarítottam kisméretű, szoba-konyhás lakásomat, és minden apró sarkot szemügyre vettem, hátha meglelem, amit valójában magamban kellett volna megtalálnom.
Ezen a napon mégsem ezzel töltöttem az estém, hanem elmentem gyűrűt venni. A környék legnevesebb ékszerboltjába tértem be, és pénztárcámat, azaz bankszámlámat nem kímélve válogattam a legcsillogóbb aranyak, ezüstök és gyémántok között. Meredten bámultam a gyönyörű ékszerkölteményeket a vitrinen keresztül, és éreztem, hogy mindössze egy vékony üvegfal választ el a valódi boldogságtól. Végül kiválasztottam azt, amelyik a legjobban illett a nő szenvedélyes, ámde ártatlan, valamiképp érintetlen bájához. Könnyezve távoztam az üzletből, de nem azért, mert a fél fizetésem ráment. Dehogy sajnáltam! Sohasem voltam még olyan biztos magamban, mint ezen az estén.
Felkerestem a környék legdrágább éttermét és megvacsoráztam. Steaket rendeltem vörösborral, és kitettem magam elé a gyűrűt, hogy a gyertyafény tükrében bámulhassam. Ahogyan az arany meg-megcsillant, majd elhomályosodott, a lágyan lobogó láng kereszttüzében ez az álom is egészen valódivá vált. A pillanat megidézte számomra a nő bársonyos illatát, derűvel átszőtt kecses mosolyát. Egy kis időre még hangját is hallani véltem, miközben alakja, akár a friss tavaszi szellő egy zord téli nap után, angyalként lebegett előttem. A gyűrű látványa egy csapásra fosztott meg addigi életem összes terhétől, és ez a gyűrű ott csücsült mozdulatlanul, velem szemben. Ebben az idilli nyugalomban múltak az órák. Vágyaim egyre inkább fűtötték elhatározásomat, s közben a borospoharak is egyre szebb számban sorakoztak oldalamon. A város elcsendesedett, már-már csak a körúti villamos zaja ingatta meg a bennem lakozó mennyei nyugalmat.
Elmúlt éjfél, amikor távoztam. Gyalogszerrel indultam hazafelé, hogy legalább az alkohol kimenjen belőlem. A sötét utcák csendjét ezúttal én zavartam meg. Szívem hevesen vert, arcom kipirosodott, lábaim ügyetlenkedtek. Forrt bennem a vér, s végül ez az érzés húzott tova a boldogsághoz vezető út rögös ösvényén.
Másnap szándékosan korábban mentem ki a megállóba, várva, hogy ismét találkozzunk. A téli zimankóban leheletem egészen lehűtötte frissen borotvált arcomat, s egyaránt csillapította a halhatatlannak gondolt szenvedélyt. Csak vártam, közben a villamosmegállót ellepő tömeg többször is kicserélődött. A gyűrű a zsebemben lapult. Gondosan szorongattam, hogy ha majd átadom, alaposan átmelegítse aprócska kezét. De a nő nem jött. Vártam egy órát, nem jött. Felszálltam a villamosra és elindultam oda, ahová a végzetem kísért. A munkahelyemre, természetesen.
A következő napra rendkívüli szabadságot vettem ki, mert nem bírtam volna még több időt elviselni abban a bizonyos hangyabolyban. Egész nap a megállóban ácsorogtam és vártam. Talán hajléktalannak néztek, talán csak ütődöttnek, nem érdekelt. Én csak vártam. Vártam, rendületlenül, hogy a sors végre megadja nekem, amit addigi fáradalmaim által kiérdemeltem. Éppenséggel túl vak voltam, hogy észrevegyem a lehetőséget, amikor az megadatott, és kopogtatott szívem legbelső kamráján. Csak dédelgettem magamban ezt az álmot a megállóban, vagy dédelgettem máskor, egy-egy pohár ital mellett, napestig.
Évekig fürkésztem a megállót minden áldott reggel; volt, hogy el is késtem a cégtől emiatt. Idővel aztán a gyűrű, s vele együtt a nő alakja is, mint múló látomás, feledésbe merült. De én mégsem maradtam ugyanaz, aki voltam. Mert amit a nő magából emlékként adott, örökké bennem élt.
Varga László Dávid
