Múzsa rovatunkban Varga László Dávid 2020–21-ben töredékesen közölt elbeszélésének újabb részletét olvashatjátok.
Kulcsra zárt gondolatok III.
Aznap elkéstem a zeneiskolából. Különös érzés volt: életemben először tapasztaltam meg, milyen is az, amikor az embert szorítja az idő. Ilyenkor a villamos a maga jól megszokott tempójában lavírozik át az autókkal zsúfolt körút holdfényjelzőin, a közlekedési lámpák katonás fegyelmezettséggel adnak tilos jelzést a gyalogosforgalomnak. Olyan érzés ez, mint amikor egy maréknyi homok finom szemcséi lassanként hullanak alá az ember ujjai között. Úgy képzeltem el, hogy a fejem felett vészt jóslóan lebegő, termetes homokóra falait a tomboló másodpercek heves lármája feszíti szét, a szétrobbant üveghengerből szétáradó sok millió homokszemet pedig fel-alá szaladgálva próbálom egytől-egyig összeszedni – több-kevesebb sikerrel. Amint megmarkolok valamennyit, az előző adag kifolyik a tenyeremből. Hasonlóképp harcoltam az idővel. Más a pénzzel van így, nos, nekem nem volt mit elszórnom. Akár az esővizet is gyűjthettem volna egy meglékelt befőttesüvegbe, olyannyira elszakadtam a környezetem jól megszokott rendjétől.
Amikor a zebránál várakoztam, úgy tűnt, a levegőben felgyülemlő pára felborítja érzékszerveim normális működését, a járdaszegély körvonalai elmosódtak. Ekkor a lámpa zöldre váltott, engem pedig máris elnyelt a túloldalról közeledő gyalogosok áttekinthetetlen serege. Így nyomhatják el az oroszlánok falkavezetői a gyengébbeket – tűnődtem. Rangsorolják őket aszerint, hogy ki gyűjt be több zsákmányt, a gyengéknek pedig annyi. Nem beszélve az ellenséges csoportok közötti konfliktusokról. Az emberi világ is valahogy így működik.
– Tiszta téboly! – csúszott ki akaratlanul is a számon, és egy öregasszony megvető pillantással nyugtázta ártatlan monológomat. Percekig nem tudtam eldönteni, hogy tulajdonképpen előbb ért-e össze a tekintetünk, és akkor szóltam el magamat, vagy fordítva.
Valami történhetett az idővel, gondoltam, mert velem soha nem fordulhat elő, hogy késem. Számomra az idő folytonos, de pontosan követhető, szabályozott múlása adta meg a kellő biztonságérzetet addigi életem során. Felőlem aztán le is fordulhat a tengelyéről a Föld, de az én időmet nem veheti el senki! Vagy ha a Föld felfordul, már nem úgy múlik az idő? Múlik-e egyáltalán? A karórám másodpercmutatója kétségtelenül ketyegett.
Ekkor már hangszeremmel a hátamon vágattam fel az Andrássy út sarkán álló épület rozzant lépcsőin. Loholtam, ahogy csak bírtam, miközben testem epekedve háborgott a friss oxigénért. Úgy éreztem, apró sejtjeim milliói fogják tiltakozásuk jeleként felmondani a szolgálatot. De én nem hagytam magam. Amíg én én vagyok, addig bizony én döntök arról, hogy segítek-e magamnak, vagy pedig nem. Valamiért eszembe jutott az első alkalom, amikor itt jártam. Már akkor magával ragadott a különös erőt sugárzó épület monumentalitása, bár kisgyermekként bármilyen épület elvarázsolt. Kilenc év telt el azóta, s a hely ennyi idő múltán lelkem szoros értelemben vett részévé vált. Az ódon falakból áradó jellegzetes illat számtalan emléket idézett fel bennem minden alkalommal, amikor betértem ide. Most azonban önfeledt szippantásra fikarcnyi időm sem maradt.
A másodikra felérve mindössze pár sietős lépés választott el attól a bizonyos fehér ajtótól. Mint aki nincs magánál, úgy lihegtem, bár a folyosón nem volt egy lélek sem, aki felfigyelhetett volna testem hörgéssé fajuló segélykiáltásaira. Az ajtó előtt kicsit kifújtam magam, és a falnak támaszkodva rápillantottam az órámra. Csak nyolc percet késtem, állapítottam meg. Illetve nem „csak”, hanem nyolc percet. Akkor ez jelentős időnek tűnt! Lassan lenyomtam a kilincset, és beléptem.
– Bocsánat a késésért! – szabadkoztam rögtön, elhagyva a köszönést. Tekintetemet három gentleman komolyságot tükröző karizmája ragadta el. Egyikőjük a vonójával foglalatoskodott, másikuk a hangszerének testét méregette, a harmadik meg látszólag tétlenül figyelte társait.
– Gyere, nem gond! – fordult aztán felém az, aki a vonóját igazgatta. A többiek tettre kész, ámbár félszeg mosollyal üdvözöltek. Aztán lehet, hogy csak nekem tűnt mosolynak – morfondíroztam, mialatt kipakoltam a hangszeremet –, de a szájuk széle kissé kitérő irányba rándult meg, és ez valamelyest biztatólag hatott.
– Már azt gondoltuk, nem jössz – tette hozzá.
– Ami azt illeti, jöttem – vakartam meg a tarkómat szabadkozásom jeleként –, de valamiért mégiscsak kifutottam az időből – mondtam kissé szórakozottan, leplezve a kimerültségemet.
El kellett telnie a teremben egy-két percnek, mire ráeszméltem: a hátamra kicsapódott veríték, ami az eszeveszett rohanás közben fel sem tűnt, most patakokban ömlik rólam, és kellemetlen mivolta a szobát elárasztó parfüm fojtogató „illatával” keveredik. Ezek a gentlemanek mindig ilyennel fújták magukat. Mindhármuk eleganciája túllépte az ízlésesség határait – legalábbis az én meglátásom szerint. Fekete lakkcipő, fazonra igazított szövetnadrág s élére vasalt ing, melyet vállban tökéletes arányokkal szabott zakó takart. Nyakkendőjük pazarul megkötve, látszott, hogy mindegyikük nagy gonddal válogatta, és igazította zakója színéhez. Gyűrődésnek halvány nyoma sem akadt, mintha valami tehetős üzletembereknek készült divatújság lapjairól léptek volna ki a valóságba. Valamiképp túl rendben voltak, noha tőlem távol állt ez a fajta képmutatás. Csupán magasságuk szolgált megkülönböztetésük egyedüli fogódzójaként. Az elsőhegedűs, akivel az imént szót váltottam, nőtt közülük a legmagasabbra, lehetett vagy százkilencven centi, a másik hegedűs nála valamivel alacsonyabb, míg a brácsás a legkisebb növésű volt. Őt még én is túltettem a magam százhetvennyolc centijével. Az első próbánk alkalmával, ami úgy öt hete lehetett, mindannyian bemutatkoztak, de a nevükre már két perc múltán sem emlékeztem. Ezért aztán gondolatban elneveztem őket magasnak, közepesnek és alacsonynak.
– Elkezdhetjük? – szólt a közepes.
Mondtam, hogy igen, miután befejeztem a hangolókulcsokkal való hebehurgya babrálást, amit szemükkel konokul végig is kísértek. Jelenlétük a kezdetektől fogva feszélyezett, ezt ugyanakkor nem tettem szóvá. Nem zárhattam ki: a rohanás ideje alatt kialakult érzékváltozásaim csaltak meg megint, nem beszélve a verítékről. Elvégre ők kértek meg, hogy segítsem ki őket a csellószólammal, én meg persze örömmel vállaltam a feladatot. Mivel a zeneművészetibe nem vettek fel, egy átlagos gimnáziumban tanultam, meg kellett elégednem a hagyományos zeneiskolai képzéssel. Most azonban végre lehetőségem nyílt arra, hogy egy igazi vonósnégyesben játsszak! Ám az aznapi élmény közel sem volt felszabadító, s akkor még nem is sejthettem: a gentlemanek nem éppen tiszta szándékkal érkeztek. […]
Varga László Dávid
