Először úgy gondoltam, antik irodalmi műveltségem hiányosságát jelzi, hogy eddig még sohasem találkoztam az aphélium kifejezéssel. Később azonban kiderült, a szó egészen máshonnan ered: csillagászatban használt fogalom, ami távlatpontot jelent. Pontosabban a Föld Naptól mérhető legnagyobb távolságát értjük alatta, amely az alábbi versciklusban a szerelmesek közötti távolság allegóriájaként értelmezhető. Azért is találó ez a szóhasználat, mert míg az égitestek egy évben csak egyszer mutatkoznak ebben az állásban, addig a szerelmes lélek az év minden egyes napján elszenvedi a maga sorsát − egyfajta örökös aphéliumot.
Szépirodalmi rovatunkban ezúttal Horváth Ábel, végzős zongorista hallgató beszédes „töredékeit” olvashatjátok.
A szerelmes aphélium verstöredékei
a ki nem mondott százszor jobban fáj
festék cseppen a vízbe
fekete-fehér − színtelenül látok
de az én szürkém gazdagabb mindenkiénél
csönd
hangzavar
kint
bent
menekül
megfog
tart
múlik
épül
hanyatlik
fölér
lezúg
élet
halál
*
Ragyog a hó a nap szirmaitól,
mint az alvó, fehér lepedő az ágyon.
Régóta érnek ezek az ízek,
az élet fűszereivé váltak.
Ehhez jó mag kell,
szerelem, öröm, bánat.
Megismételhetetlen.
Összekulcsolt lábak.
Pórázon nem maradhat lelkem.
Mint hűséges kutyát,
ha bízunk egymásban,
elengedem a nagy réteken.
Karácsony előtt, várakozunk.
Mindenki megérkezik.
*
Mi tör föl most?
Érzem az árnyakat.
Vigyetek vissza az éjszakába,
ahol megtaláltalak…
*
Hangzavar tombol idebenn.
Ugródeszkán a csillagok,
Strandolnak az árnyékok
Zajtengerben, idebenn.
Olcsón nem, de ingyen,
Napra-évre pontosan.
Elmúlhat-e füstben
Gyúló alkonyatban?
*
a nap ragyog, még hideg van
melegszik a föld megannyi magja
felhők fölött egy gép kipattan
vasszárnyát szél bodorítja
szállj csak gépmadár, elvitted a szerelmet
olyan messzire, hol a kötelék elenged
szállj csak gépmadár, mire visszajössz
talán már nincs hova menned
gyönyörű kék szárnyaiddal égre kapaszkodtál
szálltál-keltél, csiklandoztak, jót kacarásztál
én messziről követtelek az égen
aztán eljött a nap, hazajöttél
minden más lett azonnal
hazahoztad nekem őt is
kit más szorított karokkal
nem lehet
*
csupa könny és édes szilánk
lassú vágás, irgalom
platánfák közt, rügy-fehéren
örök-halott fiadon
*
vöröses barna festék, aphélium
sötét anyagot nyelünk az égbolton
nappal fénye felragyog
hajnal van, még fent vagyok
*
öblítő és izzadság
betűk sorok ábrák
dallamok szürke hangyák
összehúzódás kitárulkozás
dobban majd csöndbe lazul
elharapott szavak
fáradt szemek
ki méri meg az ég pulzusát?
*
Ki néz föl az égre, ha járni túl nehéz?
Ki hallja a madarakat, ha csak a földre néz?
Az idő elment, én maradtam.
Láttalak leszakadni és izzott, forrott, szikrázott,
a tudattalan mocsarába iszaposodott minden.
És láttam elszállni a madarakat,
és hallottam a földek világformáló, lassú csúszását.
És éreztem a lábam, ahogy fölé repül
örökké együtt és örökre egyedül.
*
Őrülten tépte-cibálta, véres húsa nyelte
a mocskos-rozsdás láncokat,
néma űrben zuhant fagyott üvöltése,
a napban érte a kárhozat.
Fényt csókolt a tó fölé,
felhőkkel szállt a rózsaarany,
lélekzetből éreztem én,
a születésnek illata van…
*
Most van itt az idő, hogy átlépjek az árkokon,
most látom a tájat akkor is, ha lehunyom
mindkettő üveggolyót, hisz illúzió csupán.
Kedvesem, most miért nézel furán?
*
közelednek a gondolataim
de miért, de miért
létezel és húz a gravitáció
emelkedés
vajon bárkit?
nem lehet
természetes szelekció
nem hiszel Darwinban
miért voltál az álmomban?
balatoni víztükör
a hátad íve símult el
napszikráktól zöld mélyben
fázunk, melléd ülök
elmúlt és megszületett
múlik és születik
múlik
születik
*
Az ősóceán arannyá forrt össze,
kovácsoltvas szívem mintája
kapudon fénylik, felragyog.
Aranyos csillagok,
cirmosok, virágok
és minden, mit szeretsz,
díszemmé teszem
földeken és tengereken.
Tárd ki kapudat!
Oly tündöklésben látlak,
mint királynőt királya
az egész világnak.
Horváth Ábel
