„Üveggyöngyjátékok, avagy mit akar a kortárs művészet?” Az Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál keretében három művészeti ágon átívelő Zoom-beszélgetést rendeztek január 12-én. A képzőművészetet Kovács Krisztina, a Várfok Galéria művészeti vezetője, a zenét Fazekas Gergely zenetörténész, az irodalmat pedig Bárány Tibor irodalomkritikus, filozófus képviselte az online eseményen.
Úgy tűnik, manapság mindent lehet, nincs egységes irányvonal. A képzőművészeti színtéren párhuzamos narratívák léteznek, amelyek között nagyon nehéz eligazodni; ám legyen szó figuratív, nonfiguratív, konceptuális vagy poszthumán alkotásokról (egyik szó sem káromkodás, utána lehet nézni), a galériák segítenek fejleszteni a látásmódunkat. Nagyjából harmincéves távlat szükséges ahhoz, hogy valamennyire kitisztuljon a kép, az utóbbi időben például az 1960-as és ’70-es évek művészi feldolgozása zajlott le. A kortárs irodalomban is végtelenül sokféle tendencia és trend érvényesül ‒ a trend vagy divat szót nem kellene lekezelően használni, hiszen részben ezek tartották és tartják életben a művészetet. A zenetörténetben is csak utólag állapítunk meg fősodrot (bár ha kicsit megpiszkáljuk, kiderül, hogy az sem annyira egyértelmű…), viszont nagy előny, hogy azokat az embereket, akikre nincs távlati rálátásunk ‒ mert velük egy időben, ha úgy tetszik, közös káoszban élünk ‒, lehet faggatni.
Johannes Tinctoris az 1470-es években kijelentette, hogy a negyven évnél régebbi darabok az ő korának nem mondanak semmit: az az érdekes, ami most, vagy legalábbis a belátható néhány évtizedben történt, történik. És ma? A zenei életben a régizene mindent felemésztett; a legtöbb pénzt és a legnépesebb közönséget a középkortól a 20. század elejéig készült darabok kapják (mondhatni Beethoven-év nélkül is folyton Beethoven zenéje szól a koncerttermekben). A későbbi korok zenéjét alig merik műsorra tűzni, olyan kis arborétumokban virágzik, mint amilyen az Átlátszó Hang is. A képzőművészetre ez nem igaz. A kortárs színtér szűk, de pezsgő közeg, normál menetben minden este sor kerül egy megnyitóra, és támogatási szinten is érzékelhető változás az utóbbi időben. Az irodalomban pedig folyamatosan zajlik ugyan a klasszikus művek újra- és átértelmezése, de a kortárs alkotásokra is nagy figyelem irányul, sőt, kutatás szempontjából a 19. század előtti irodalomnak jóval kisebb a presztízse. Sokadik kritikát különben sem lenne érdemes írni ugyanarról a régi műről, legfeljebb akkor, ha új kiadása tartogat valami speciális érdekességet. A hétköznapi irodalomfogyasztásban és könyvpiaci működésben sem látszik, hogy a kortárs művek háttérbe szorulnának, bár az tény, nem rendelkezünk konkrét adatokkal arról, évente hányan olvastak egy adott szerzőt.
A szimfonikus koncertrepertoár alakulása az 1890-es évek táján megállt: nemcsak a műsorok tipikus koncepciója, hanem sokszor még maguk a programon szereplő művek is azonosak a mai hangverseny-összeállításokkal. A 20. század közepén kibontakozó historikus mozgalom, a korhű előadásmód kísérlete végső soron izgalmas, modern előadásokat eredményezett. A régi darabok új értelmezése tehát új zeneként jelentkezett, és még több teret hódított el a kortárs művektől, amelyek így (népszerű metaforával élve) elefántcsonttoronyba szorultak vissza. A képzőművészetekben is megfigyelhető a jelenség ‒ a galériákban ezért terjedt el a küszöbfélelem fogalma ‒, de nem új keletű. A mindenkori nehezen érthető kortárs irodalom, az örök avantgarde szintén kevesek szellemi szórakozása, de az irodalomtudomány és -kritika nem kizárólag az elefántcsonttorony lakóival foglalkozik. Használati (ha úgy tetszik, populáris) zene pedig mindig is létezett, csak nem ismerjük olyan formában és mennyiségben, ahogyan azt a hangfelvétel elterjedése a 20. században lehetővé tette.
Festményt venni hosszú távú befektetés, egy könyv megvásárlása általában sokkal kevésbé átgondolt döntés, a koncerteket pedig haza sem lehet vinni (legfeljebb az emlékét). A képek esetében többszázezres vagy akár többmilliós kiadásról van szó, a galériákban ezért időtálló értékeket kell bemutatni, felelősséget vállalva azért, hogy az adott alkotások nem csak az aktuális mainstreamnek felelnek meg. A művészetben persze bármilyen irányváltás bekövetkezhet, de a tapasztalt és szakértő szemek olyan sugárzást, tudatosan végigvitt gondolatot keresnek az alkotók műveiben és életművében, amiről elképzelhető, hogy még negyven év múlva is megszólítja az embereket. A könyveknél és a koncerteknél a lényeg a saját esztétikai életünk, az élményeink megszervezése, amiben nem egyedül a legfelkavaróbb remekműveknek akarunk helyet adni, hanem valamiféle egyensúlyt igyekszünk megteremteni. Ezt az életszervezést kell segítenie a kritikának: nem az a fő kérdés, hogy mi számít jelentős műnek és mi nem, hiszen a kritika olvasóját nem a majdani történelemkönyv fejezetei érdeklik. Arra a kérdésre szeretne választ kapni, hogy mit érdemes olvasnia, hallgatnia itt és most. Természetesen irodalmi és zenei téren is igaz, hogy bizonyos alkotások jól, míg mások rosszul öregszenek.
A mostani irodalomkritika zenei megfelelője azonban világszinten megszűnt. Az is kortárs művekről szóló beszámolónak indult a 19. században, mert a közönség főleg vele egykorú zenével találkozott, de közben kialakult a klasszikus kánon. Arról felettébb nehéz írni, hogy Mozart zenéje milyen és micsoda, ezért a kritikusok inkább elkezdtek foglalkozni az előadásmóddal. Manapság igen ritka, hogy komoly, terjedelmes szöveg szülessen egy-egy műről magáról; Kurtág operája a szabályt erősítő kivételek közé tartozik, ott éppen az előadás az, amiről alig ejtettek szót.
De miért szeretnénk az elefántcsonttoronyban és elefántcsonttoronynak írt műveket szélesebb körhöz eljuttatni, magyarázó szövegekkel, tárlatvezetésekkel? A galériák célja, hogy a művészek minél többeket meghódíthassanak, és a közönség személyesen is kapcsolódhasson hozzájuk. Mivel zenét hallgatni, képzőművészetet látni és irodalmi szövegeket olvasni az iskolában egyre kevésbé tanítanak, más intézményeknek kell ellátniuk ezt a szerepet. A művészet fogyasztásának gyakorlatához elemi szinten hozzátartozik, hogy a művekről beszélgetni akarunk, értelmezéseket ütköztetünk, és ha erre megvan az igény, akkor az létrehozza a lehetőséget is. A fiatal olvasók számára például fontosak az úgynevezett booktuberek, akiknek tevékenységét sok szempontból nevezhetjük kritikai gyakorlatnak. Az értelmezés, elgondolkodás tehát nem egyedül az elefántcsonttorony lakóinak vágya, nem egyedül ők végeznek interpretációs műveleteket ‒ talán jobb is lenne megválni ettől a metaforától.
A galériák fontos feladatuknak tartják, hogy a magyar művészeket bekapcsolják a nemzetközi vérkeringésbe, külföldi kiállítások szervezésével és vásárokon való részvétellel. A magyar irodalom helyzete a nyelv miatt elég speciális, zenéből azonban végtelen választék érhető el havi egy koncertjegy áráért a különféle szolgáltatóknál. Ám az a feltételezés, hogy mivel bármi hozzáférhető, a zeneszerzők számára megnő a bemutatkozás lehetősége (mert elméletben bármilyen zene elérhet bárkihez), a gyakorlatban valószínűleg nem állja meg a helyét: a streaming-algoritmusokba is beépülhettek bizonyos elfogultsági tényezők, korlátok, ezért sohasem szabadna kritikai reflexió és tudatosság nélkül elfogadni mindazt, amit a szolgáltató a lejátszási listánk alapján ajánl.
A blöff kifejezést mintha nem mernénk használni a plurális kortárs művészeti világban. A magyar képzőművészeti és irodalomkritika nyelve valóban elég udvarias, egyrészt mert lehet, hogy csak egyetlen írás fog eljutni az olvasókhoz, amely végleg elvágja a mű útját, másrészt pedig sokkal izgalmasabb és biztonságosabb a teljes elfogadás és elutasítás között maradva boncolgatni az alkotásokat. Sem szélsőségesen pozitív, sem szélsőségesen negatív értékítélet mellett nem merünk elköteleződni, mert az egyes művek más és más koordinátarendszerben értelmezhetők; nincs abszolút mérce. A közösségi oldalak beszédmódja eggyel több ok arra, hogy a kritika finomabb hangot üssön meg, még akkor is, ha valójában szükség lenne erős állításokra, vitákra. Mindenesetre a beszélgetés résztvevői abban megegyeztek, hogy az igazi művészet varázslat, a többi pedig trükk.
Molnár Fanni
