Idén áprilisban tölti be nyolcvanadik életévét napjaink egyik legjelentősebb karmester-egyénisége, Sir John Eliot Gardiner. Január első felében hatállomásos turnéval ünnepelte a jeles alkalmat, melynek keretében január 14-én egyik zenekarát, az Angol Barokk Szólistákat vezényelte a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. A nagy sikerű előadás másnapján Gardinert díszdoktorává avatta a Zeneakadémia, ezt a gesztust óriási megtiszteltetésnek tekintette, az intézményt pedig megkülönböztetett fontosságúnak nevezte.
Az angol dirigens a cambridge-i történelemszak elvégzése után a XX. század prominens zenepedagógusa, Nadia Boulanger irányításával folytatta zenei tanulmányait. Pályájának első mérföldköve – Monteverdi Vesprójának 1964-es előadása –, illetve Johann Sebastian Bach iránti elkötelezettsége miatt sokan a XVII–XVIII. század zenéjének specialistáját tisztelik személyében. Az úgynevezett historikus előadói praxis képviselőjeként munkásságában valóban kulcsszerepet tölt be e korszak zenei termése, de sok pályatársához képest Gardiner soha nem vallotta magát „ortodox régizenésznek”. A preklasszikus művekkel párhuzamosan folyamatosan repertoárján tartja a hagyományos hangversenytermi és operairodalom darabjait, melyeket természetesen mindig jellegzetes, zenetudományi igényű karmesteri felkészültséggel interpretál – nemcsak saját korhű hangszeres együttesei, hanem vezető szimfonikus zenekarok élén is. Részben neki köszönhetjük, hogy a Beethoven utáni repertoár terén is egyre többen törekednek a korhű előadásra.
A Müpában rendezett hangversenyt Joseph Haydn 84. (Esz-dúr) szimfóniája (Hob. I:84) nyitotta, mely a zeneszerző hat „párizsi” szimfóniája közül való. A muzsikusok az első perctől kezdve teljes odaadással játszották ezt a haydni humorral fűszerezett művet. Kiemelendő az első tétel Largo bevezetője utáni Allegro szakasz. A táncos karakterű főtéma elénk idézhette a Gardiner által sokszor emlegetett gyermekkori életképet, amint édesapja – aki organikus mezőgazdaságot vezetett, melyet most a karmester irányít – munkáját végezve vidáman énekel. A filozofikus, ugyanakkor derűs Andante után ismét a humor nyert teret: a Menüett éles ritmusú felütései tompítottak a tánc kecsességén, mégis tartást adtak a tételnek. A zenei folyamat egészére igaz volt, de különösen a fináléban jutott érvényre a Gardiner interpretációira oly jellemző élénk tempóválasztás. Ez sok másik együttes előadásához képest nem ment a minőség rovására, inkább javított azon, ugyanis sokkal plasztikusabb hangzásképet eredményezett.
A második kompozíció jelenthette sok hangversenylátogató számára az est csúcspontját, hiszen Mozart Esz-dúr sinfonia concertantéja (K. 364) a zeneszerző egyik legnépszerűbb koncertdarabja. A kettősverseny főszereplői ezúttal egyértelműen a vibráló egyéniségű szólisták voltak: Isabelle Faust hegedű- és Antoine Tamestit brácsaművész. Előbbi már többször koncertezett hazánkban, a francia brácsista pedig még kevésbé ismerős a magyar közönség számára, ám szuggesztív, fegyelmezett játékmódja révén immár kétségkívül megjegyeztük a nevét. Mindketten alázattal illeszkedtek a nyitótétel zenekari bevezetőjébe, majd a semmiből induló crescendóval hirtelen, egyik pillanatról a másikra vették át a vezetést az együttestől. Míg a két szélső tételben kiemelkedő virtuozitásukat mutathatták meg, addig a gyász hangnemében íródott középső Andantéban az érzelmi mélységek váltak hangsúlyossá. Itt érvényesült leginkább a két szólista nagyszerű kommunikációja is: a tétel elején a hegedű panaszos hangú megszólalására tökéletesen reflektált a brácsa dúr színezetű, reményteli tónusa. A versenymű egészére igaz, hogy a zenekar alapvetően háttérben maradt, így segítve Faust és Tamestit kiteljesedését.
A szünet után – három hangnemet emelkedve – Mozart C-dúr („Linzi”) szimfóniáját (K. 425) hallhattuk. Már a tömör nyitóakkordok előtt feltűnhetett, hogy a hegedűsök és a brácsisták a koncert első felétől eltérően állnak, mely gyakorlat egészen a XX. század elejéig mindennapos volt. Ez persze a zenekar szünet előtti, visszafogottabb megszólalásához képest sokkal nyitottabb és áttetszőbb hangzást eredményezett. Míg a rezek és a timpani által uralt Menüett főrészében a korábbiakhoz hasonló jubiláló hangvétel dominált, addig a visszafogottabb Trióban különösen kiemelkedett az első oboa és az első fagott játéka, amint a prím hegedűszólamot kopulázva felelgettek egymásnak. A Mozart-interpretációban oly gyakorlott Angol Barokk Szólisták a kifejezés legnemesebb értelmében véve egyetlen „nagy hangszerként” működtek, és láthatóan élvezték, ahogy dirigensük „játszik rajtuk”. Gardiner közismert elképzelése, miszerint a hangszeres zenének a vokális hangzásideálhoz kell közelítenie, nagyon is megvalósult. Ebben nagyban közrejátszott a dirigens vezénylési stílusa: gesztusai a zene lényegi mondanivalójából indultak ki, és fellépése minden felesleges magamutogatást mellőzött.
Noha a műsorválasztás koncepciója elsőre nem volt egyértelmű, később értelmet nyert, amikor a hangversenyt keretbe foglalva, ráadásként Haydn „Il distratto” szimfóniájának (C-dúr, Hob. I:60) zárótétele szólalt meg, melyben a haydni humor „megkomponált hangolás” formájában nyer teret. A zenekar tagjai – Debretzeni Kati erdélyi származású hegedűművész vezetésével – erre a zeneszerzői eszközre még rá is játszottak a hangolásról megfeledkezett „szórakozott” muzsikusokat alakítva, és Gardiner is igen meggyőzően formálta meg a türelmetlen karmestert.
Molnár Ádám
Sir John Eliot Gardiner, Isabelle Faust, Antoine Tamestit és az Angol Barokk Szólisták, 2023. 01. 14. 19.30, Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
