Vannak olyan művek, amelyeket reménytelen vállalkozás volna típusba vagy kategóriába sorolni, mivel semmi mást nem képviselnek, csak önmagukat. Talán nincs találóbb példa erre, mint Mozart megunhatatlan remekműve, a Don Giovanni. Mert pontosan miről is szól ez az opera? A túlfűtött, határokat nem ismerő és éppen ezért végzetes szerelmi szenvedélyről? Vagy arról a feszültségről, ami a morálisan romlott, de nagystílű főhős és annak erkölcsös, de kisszerű környezete között áll fenn? A lehetséges értelmezések száma szinte végtelen, így nem meglepő, hogy Hábetler András rendezésében ismét kuriózummal találkozhatott a közönség.
Őszinte kíváncsiság bujkált bennem, amikor elfoglaltam helyemet a közönség soraiban szeptember 4-én este, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Mivel még élénken emlékeztem Fischer Iván 2017-es, szintén a Müpában előadott Don Giovannijára, többek között a két rendezői koncepció egymáshoz való viszonya izgatott. Nos, rögtön az elején világossá vált, hogy a különbség nem is lehetne nagyobb. Fischernél a pszichologizáló szürrealizmus szelleme lengte be a színpadot, míg ez esetben a hatásos, meglepő, csattanókkal teli realizmusé. Hábetler olyan Don Giovannit vitt színre, amely közöttünk játszódik – a mi élethelyzeteinket, a mi motivációinkat, a mi drámáinkat jeleníti meg.
„Bűvészdoboz az egész világ” – lehetne az előadás mottója, Shakespeare után szabadon. A bűvész addig becsületes, amíg a közönség tudja róla, hogy trükköt alkalmaz, tudományát azonban használhatja csalásra is. Ez – a bűvészkedés szélhámos arca – volt a rendezői elgondolás alfája és omegája. Hogy megértsük ennek a felfogásnak a lényegét, mélyebbre kell ásnunk a műben. Don Giovanni az eredeti, Da Ponte- és Mozart-féle koncepcióban nem a csaló megtestesítője, mint Molière Tartuffe-je, Mozart zenéje ugyanis tévedhetetlen pszichológiai pontossággal rajzolja meg a szereplők jellemét. Márpedig Don Giovanni oly gyengéd zenei megnyilvánulásai, mint a híres Zerlina-duett, arra utalnak, hogy a főhőstől nem lehet teljesen elvitatni az őszinteséget. De csak a saját világában. A többiek a hamisság ördögét látják benne, akit a birbone (gazember) vagy a traditore (áruló) kifejezésekkel illetnek. Mi pedig ezúttal az ő szemszögükből nézzük a darabot, így nekünk is ilyennek kell látnunk.
Kálmán Péter Don Giovannija igazi birbone. Persze sajátosan vígoperai éllel, illeszkedve Kálmán bevallottan buffo-profiljához; ugyanakkor anélkül, hogy karaktere komikussá válna, mint Don Pasqualéé vagy Beckmesseré, amely szerepekben szintén láthattuk már az énekest. Erős gesztusokkal teli, szenvedélyes produkciója inkább a mindent átható hamisság nyomasztó atmoszféráját teremtette meg. Alakításában egy cseppet sem szokványos, de mélyen autentikus Don Giovanni elevenedett meg: a bűvész, aki az őt körülvevő világot tekinti gyanútlan közönségének.
Ami Leporellót illeti, esetében az énekes előtt két lehetőség áll. Vagy másodhegedűs lesz Don Giovanni mögött, ami a fikció világán belüli hierarchiát tükrözi, vagy Don Giovanni egyenrangú társa, amivé Da Ponte és Mozart emeli. Nos, Cser Krisztián szuggesztív kisugárzása, énekesi bravúrja az első értelmezést egyenesen lehetetlenné tette. Cser Leporellója így jóval több volt, mint szolga: a rengeteg energia és humor, ami áthatotta, helyenként talán Don Giovanninál is dominánsabb szerepbe helyezte.
Az opera többi szereplőjével a szüzsé meglehetősen mostohán bánik – egyedül Zerlina kivételével. Az ő karakterében ugyanis van valami frissesség, ugyanakkor huncutság is, amitől természetessé, elevenné válik. Rácz Rita ebben a szerepben tökéletesen otthon érezte magát. Ami viszont a Don Ottavio–Donna Anna párost illeti, ők az opera seria egydimenziós sablonfigurái, akikkel ma már nehéz mit kezdenünk. A megoldás: Don Ottaviót (Szerekován János) mesterségesen megöregítették, így közte és Donna Anna (Miksch Adrienn) között teljes diszharmónia uralkodott. Ez az ironikus felhang világossá tette számunkra, hogy őket, a lovagias erények és a komformizmus bajnokait nem lehet igazán komolyan venni.
A Guido Mancusi vezette Budafoki Dohnányi Zenekar játékát nyugodtan nevezhetjük historikusnak. Nem abban az értelemben, hogy Mozart korának előadói gyakorlatát tükrözte volna, inkább úgy, hogy tökéletesen megtestesítette azt a szellemiséget, amit a mozarti zenés színpad diktál: az elegáns, precíz, semmiképpen sem másodlagos kíséretet.
Zárásként kénytelen vagyok kiemelni egy kevéssé szerencsés rendezői fogást. Ez pedig a zárójelenet, amely egyszerre volt is, és nem is. Miután Don Giovanni elnyerte büntetését, úgy tűnt, mintha az utolsó jelenet egyszerűen csak elmaradt volna, felelevenítve ezzel egy megkérdőjelezhető 19. századi szokást. Végül mégsem ez történt: a taps után a nyolc főszereplő kiállt, és elénekelte a zárójelenet utolsó szakaszát („Questo è il fin di chi fa mal” – „Így végzi, aki rosszat tesz”). Így egyrészt maga a cselekmény lezáratlan maradt, másrészt ez a szakasz zeneileg sem illeszkedik a Pokoljárás záróakkordjaihoz. Nem kérdés, a rendezőnek van értelmezési szabadsága, azokon a pontokon, ahol a mű ezt a lehetőséget nyitva hagyja előtte. Egyes alkotók erre kifejezetten rájátszanak: John Cage például missziójának tekintette, hogy kompozícióiból kiküszöbölje a szerzői szándékot. Csakhogy Mozart nem Cage, és a Don Giovanni zárójelenetének megvan a maga sziklaszilárd zenei-dramaturgiai logikája. A rendező tehát helyesebben jár el akkor, ha ezt a logikát mindvégig szem előtt tartva igyekszik új jelentéssel ellátni a darabot számunkra.
Azonban minden kritikát illik dicsérettel zárni, és jobb, ha mi is engedünk ennek az elvnek. Így hát maradjunk annyiban, hogy mindent összevetve izgalmas és értékes előadást
hallhattunk, amely figyelemre méltó színfoltot jelent a legkülönbözőbb perspektívájú Don Giovannik hosszú sorában.
Mártonffy Marcell Miklós
2021.09.04. 19:30, Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, Mozart: Don Giovanni – szcenírozott előadás
