A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának november 18-i hangversenyén egy felettébb érzelemdús estére számíthatott a Zeneakadémia Nagytermének hallgatósága. Rachmaninov komor hangulatú A holtak szigete (op. 29) című szimfonikus költeménye mellett a szerző igen népszerű 2. c-moll zongoraversenye (op. 18) hangzott el Fülei Balázs szólójával, melyet Dvořák 7. d-moll szimfóniája (op. 70)  követett. Meglepetésként érhette a hangversenyre látogatókat, hogy Kovács János betegsége miatt Kovács László dirigálta az előadást.

A koncert műsorszerkesztésében nem igazán fedezhettünk fel koncepciózus építkezést, ennek ellenére az est végére világosan kirajzolódott egy hangulati ív, amely mintha a sötétebből a világosabb irányába vezette volna a kedélyállapotunkat. Azt gondolhatnánk, hogy ez a tendencia elsősorban az elhangzott zeneművek jellegére utal, azonban ez esetben az interpretációk színvonalára sokkal inkább vonatkoztatható. Noha a Rachmaninov-darabok könyörtelen és robusztus drámaisága után következő Dvořák-szimfónia kedélyes, játékos pillanatai önmagukban ezt a folyamatot eredményezték volna, ebben az értelemben ez a dramaturgia a koncert során nem tudott érvényesülni, mert az első félidő a szimfonikus költeménnyel és a zongoraversennyel sajnos nem a tőle várt katarzist idézte elő. 

A holtak szigete című zenekari mű kapcsán érdekes viták alakulhatnának ki annak esztétikai minőségét illetően, de egyértelmű, hogy amennyiben a darabban megkomponált grandiózus fokozás nem valósul meg kellőképpen, úgy az mindenképp hatását veszti. Ez alkalommal pedig úgy érezhettük, hogy a mű megértése szempontjából kulcsfontosságú dramaturgiai építkezés a fokozatosság híján nem rajzolódott ki: a kezdeti pillanatok mélyből megszülető anyagában valamifajta dekoncentráltságot tapasztalhattunk a zenekar részéről, ebből  kifolyólag a zene homogenitása nem tudott érvényesülni. Ezen a ,,süppedékes talajon” a hatalmasra duzzadt kulminációs pont pedig csak egy kellemetlenül hatásvadász fortissimóként tudott megérkezni. 

Rachmaninov sokak által olyannyira kedvelt 2. zongoraversenye – annak végletes érzelmi intenzitásával, elsöprő drámai erejével – az előadó részéről egy, a műbe vetett megingathatatlan hitet és egy teljes mellszélességgel felvállalt elragadtatási készséget követel. Hogy egy személyes asszociációval éljek, az első tétel ítéletnapi harangokat idéző zongoraszólama Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjét juttatja eszembe, melyben a harangöntésről szóló záró szakasz egy nagyon emelkedett pillanatában a fiatal fiú emberfeletti hite és erőfeszítései révén kiöntött harang végül megszólal. Ha azonban a szereplőnek ezek a tulajdonságai nem kerülnének a filmben olyannyira fókuszba, úgy azt hiszem, maga a harangöntés gesztusa is relevanciáját vesztené. Így van ez ennek a zongoraversenynek az esetében is: ha a szólista és az őt kísérő zenekar részéről nem sikerül a hallgatósággal elhitetni, hogy az adott pillanatban élet-halál kérdéseket feszegetnek a színpadon, úgy pusztán egy rendkívül dagályos, feleslegesen patetikus zenével találkozunk. Fülei Balázs játékában a zongora szólama kissé erőtlennek hatott a zenekar mellett, a nyitótétel drámai hangvétele, illetve a második tétel líraisága így nem domborodott ki kellőképpen. Ez a félszeg attitűd pedig nem tudta elég szuggesztíven közvetíteni a darab mondanivalóját. 

Ezt követően ráadásként A holtak szigetéhez kapcsolódva Debussy A boldog sziget című kompozícióját hallhattuk a Fülei Balázstól egy szokatlanul gyors, de igen virtuóz és szellemes előadásban.

A második félidőt Dvořák 7. szimfóniája töltötte ki, amely üdítő sokszínűséggel hatott a Rádiózenekar interpretációjában. Noha a vészjósló hangvételű első tételben még érzékelhettünk egyfajta szétszórtságot a zenészek játékában, a lassú tétel nosztalgikus témái, a Scherzo táncos lendületessége, valamint a meglepetésszerű effektusokkal és váratlan hangulati fordulatokkal tarkított Finale mindvégig maradéktalanul lekötötte a hallgatóság figyelmét.

Kíváncsian várjuk az itt szereplő előadók következő hangversenyeit, remélve, hogy a legközelebbi alkalommal elkápráztatottabban írhatunk majd róluk!

Juhos Fanni Mária

,,Rahmanyinov és Dvořák”; A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, 2025. 11. 18. 19.30, Zeneakadémia, Nagyterem