A XX. század második felének több jelentős zeneszerzője érzett késztetést arra, hogy művészetét a ritmikai komplexitás felhasználásának terén teljesítse ki. Ligeti György műveiről és ritmuskezeléséről e helyen nem tisztem mélyreható elemzést adni, de a Nancarrow-val és Göransonnal közös pontokra igyekszem rávilágítani.
Mindhárom említett szerző munkásságában egyértelműen közös az tradicionális afrikai ritmusvilág jelenléte. Kijelenthető tehát, hogy ezek a hatások különböző mértékben inspirálták őket (ellentétben például Stravinskyval és Messiaennal, akik a ritmikai komplexitást többnyire matematikai módszerekkel érték el). Göransson esetében elsősorban az alkalmazott zenei felfogás (vagyis az adott földrajzi térségre jellemző hangzások minél hitelesebb reprodukálása a film hangulatának megteremtése érdekében) egészen új szintre emelte, inspirációból kooperációvá változtatta az afrikai zene tanulmányozását.
A 2018-as Fekete Párduc az egyetlen Marvel-film, amely zenei Oscar-díjat nyert. A film egy elképzelt afrikai országban, Wakandában játszódik, ennélfogva a zeneszerzői koncepció alapja a klasszikus hollywoodi szimfonikus hangzás és a tradicionális afrikai zene ötvözése. Göransson (hűen önmagához) a filmiparban megszokottnál jóval korábban elkezdett dolgozni a Fekete Párduc zenéjén. Egy hónapra elutazott Szenegálba, majd egy hetet töltött egy dél-afrikai könyvtárban, ahol az ottani folklórt tanulmányozta. Nyugat-afrikai tartózkodása alatt Baaba Maal énekes-előadóművész turnéján is részt vett, így testközelből ismerkedhetett meg a népzenei hagyományban gyökerező kortárs afrikai világzenével. Göransson ezek után az énekessel együttműködve kezdte el komponálni és rögzíteni a filmzene alapjául szolgáló hangkönyvtárat. A közös munka olyan sikeresnek bizonyult, hogy a zeneszerző meghívta Maalt Los Angelesbe, hogy a film végleges zenéjének rögzítésénél is működjön közre.
Ligetihez hasonlóan Göransson is átvett komplex ritmusrendszereket az afrikai népzenéből, sőt tradicionális hangszereket is alkalmazott. Nancarrow gépzongora-etűdjeihez hasonlóan komplex ritmikai struktúrákat is használt – például a „Wakanda” című kompozícióban, mely a filmzene főtémájának is tekinthető. Annak megítélését a kedves Olvasóra bízom, hogy Göransson a ritmikai komplexitás terén méltó folytatója-e a fentebb említett komponista elődök munkájának. Azt viszont bátran kijelenthetjük, hogy Hollywoodnak több ilyen egyéni hangú, szokatlan alapossággal dolgozó zeneszerzőre lenne szüksége.
Gulyás Gergely
