Februárban a jazztörténet legmeghatározóbb éveként emlegetett 1959-es esztendő legnevezetesebb, úttörő albumai kerültek a fókuszba. Ebben a hónapban ismét ezt az ikonikus évet vesszük górcső alá: ezúttal négy kevésbé ismert, ám említésre méltó albumot tekintünk át.
Art Pepper + Eleven: Modern Jazz Classics (Contemporary/OJC Records, 1959. március–május)
Art Pepper az ötvenes évekre az USA meglehetősen elismert altszaxofonosává nőtte ki magát. A west coast jazzszíntér meghatározó alakjaként számos kiváló albumot készített mind a nyugati, mind a keleti part zenészeivel. Ekkoriban a keleti területeken a cool jazz örvendett népszerűségnek, amely kevésbé progresszív, a hollywoodi filmiparhoz alkalmazkodó, populista zenei irányvonalat jelentett. Ezzel ellentétben a nyugati parton a virtuóz bebop stílusból kialakuló hard bop − habár konszolidációként fogható fel − még mindig erőteljesebb hangvételt képviselt, mint a cool jazz. Peppert elsősorban földrajzi helyzete, nem pedig játékmódja miatt azonosítják a west coast mozgalommal: 1952-ben, a DownBeat Magazine szavazásán a második helyen végzett az év altszaxofonosai között, 1957-ben pedig lemezt készített a legendás Miles Davis Quintet ritmusszekciójával. A Marty Paich Big Banddel közös, Modern Jazz Classics című albuma a kifogástalan hangszerjáték és a fantasztikus hangszerelés miatt számít kiemelkedő alkotásnak. Paich példás kreativitással fordult az akkor már ismert és sikeres dalokhoz, változatos intrókkal, outrókkal és tuttikkal színesítve azokat. Érdekesség a zenekarvezetővel kapcsolatban, hogy egyetemi évei alatt Arnold Schönbergtől is tanulhatott.
Wayne Shorter: Introducing Wayne Shorter (Vee-Jay Records, 1959. november)
Wayne Shorter nevének és munkásságának megismerése elkerülhetetlen a jazzkedvelők számára. A mai napig aktív művész legutóbbi, Emanon című lemeze 2018-ban jelent meg. Életműve átfogó képet nyújt a jazzélet fejlődéséről a hatvanas évektől kezdve: Shorter olyan folyamatosan megújuló előadó és alkotó, akinek életpályája magában hordozza a jazz legkülönfélébb stílusjegyeit. Art Blakey formációjának, a Jazz Messengersnek tagjaként került be a köztudatba, de igazán széleskörű ismertségre a Miles Davis Quintethez való csatlakozással tett szert. Shorter nemcsak szaxofonosként, hanem szerzőként is kiemelkedő egyéniség. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy kompozícióinak hangulatvilága a kvintett hangzását is meghatározóan formálta. Azt viszont kevesen tudják, hogy a szaxofonos legenda karrierje az 1959-es évben kezdődött, ugyanis ekkor csatlakozott a Jazz Messengershez, és ekkor rögzítette első saját albumát. A debütáló lemez ugyanakkor csak egy évvel később, 1960 augusztusában jelent meg. Az albumon egy szám kivételével kizárólag Shorter kompozíciói kaptak helyet, társszólistaként pedig az a Lee Morgan működött közre trombitán, akivel a Jazz Messengersben is együtt játszottak.
Bill Evans: Portrait in Jazz (Riverside Records, 1959. december)
Nyolc hónappal azután, hogy Bill Evans és Miles Davis együttese rögzítette a világ legismertebb jazzalbumát, a Kind of Blue-t, a zongorista új triójával a Portrait in Jazzen kezdett dolgozni, amely döntő hatással bírt a modern jazz fejlődésére. A hangszer hagyományos szerepétől elszakadva Scott LaFaro nagybőgőjátéka sokkal szólisztikusabbá vált − érdemes meghallgatni például a Witchcraft című szám kíséretét, vagy az Autumn Leaves bőgőszólóját. LaFaro progresszív megközelítése valószínűleg klarinétos múltjának köszönhető. Paul Motian visszafogott, jellemzően seprűs dobolása kellő teret ad a zongora és a nagybőgő új szintre emelt kommunikációjának, így elválaszthatatlan részét képezi a Bill Evans Trio hangzásvilágának.
Thelonious Monk: Thelonious Alone in San Francisco (Riverside Records, 1959. október)
Az összeállítás utolsó darabja tulajdonképpen kakukktojás, mert nem rendelkezik különösebb jazztörténeti jelentőséggel. Monk karrierjének nem az első és nem is az utolsó szólóalbuma, a lemezfelvétel körülményei viszont a jelenlegi helyzetben aktualitást nyernek. Stúdió helyett a San Fransisco-i Club Fugazi nevű kis színházban rögzítették az anyagot − koncertfelvétel hangulatában, de közönség jelenléte nélkül. Monk a negyvenes években a bebop forradalmának meghatározó zongoristája volt, szikár, már-már groteszk játéka miatt nem téveszthető össze senkivel. Sajátos előadásmódja mellett a jazzirodalom megkérdőjelezhetetlen alapműveinek számító szerzeményei emelték ki a korszakból. A felvételen hat saját és négy más, ismert kompozíciót játszik, amelyek közül érdemes megemlíteni az albumot nyitó Blue Monk című darabot, illetve a zárószámot, a Reflectionst.
Szabó Gergő
