A Berlini Filharmonikusok, a lipcsei Gewandhaus Zenekar és a Bostoni Szimfonikus Zenekar dirigense, két évig a budapesti Operaház igazgatója, számos zenekar egykori vendégkarmestere. Ikonikus lemezfelvételek mellett anekdoták egész sora számol be Nikisch Artúr különleges személyéről, amelyet kollégái és a hallgatók gyakran mágikusnak írtak le. Száz éve hunyt el a legendás magyar karmester.
Vezénylési stílusa a fiatalabb karmestergeneráció számos tagjának szolgált mintául. Norman Lebrecht így vélekedett az ifjabb dirigensekre tett hatásáról:
[…] Nikisch azonban, ahová csak betette a lábát, mintaképe volt a fiataloknak. Oroszországban Szergej Kuszevickij vált ihletett követőjévé, Franciaországban Pierre Monteux, Svájcban Ernest Ansermet, Németországban Wilhelm Furtwängler, Magyarországon Reiner Frigyes. A magyar maestrók nagy erejű sora – Reiner, Széll György, Ormándy Jenő, Fricsay Ferenc, Doráti Antal, Kertész István – Nikischtől eredeztethető. Mind Karajan, mind Bernstein rá hivatkozott, mint szellemi atyjára.
,,Nikisch az én zenei nagyapám” – idézi később Bernstein szavait. Rockenbauer Zoltán ekképpen emlékezett meg legendás vezényléséről:
Ha belépett a terembe, elült a publikum zsivaja. Ha felemelte a pálcáját, az emberek visszafojtották lélegzetüket. Nem volt ez magától értetődő még akkoriban, ám Nikisch személyéből mintha varázserő áradt volna. Klasszikus, ugyanakkor energikus mozdulatai hatására – amelyben a bal kéz önálló életre kelt, és sosem kettőzte az irdatlan pálcát tartó jobbat – olyan fényesen szólalt meg a zenekar, aminőt nem hallottak még Bostonban. Ráadásul kotta nélkül dirigált – s ez végképp lenyűgözte a bravúrra mindig éhes amerikai közönséget. Hamarosan legendák keringtek róla, azt állították: hipnotizálja a zenészeit. Valóban, Nikisch mágusra emlékeztetett. Fennmaradt néhány méternyi némafilm 1913-ból. Állítólag a Berlini Filharmonikusokat vezényli, de a zenekart nem örökítette meg a névtelen operatőr. A karmestert látjuk csak, amint hatalmas pálcájával puha kereszteket rajzol a levegőbe. Minél többször nézzük meg a filmet, annál inkább érezzük: a harmonikus kézmozdulatok dacára leginkább a szemével vezényel. Árad a zene a némafilmből.
A közönség pedig lenyűgözve hallgatta:
A maga idejében és még azon is túl sokak szemében Nikisch Arthur volt a karmester mintaképe, aprócska ember óriási hajkoronával, aki csuklójának egyetlen rebbenésével igázott le nagy zenekarokat, és fenséges tartással lépdelt a világ színpadán. A koncertlátogatókban az ő hangversenyein tudatosult, hogy a karmester egyénisége, a tetszés vagy nemtetszés merőben szubjektív volta formálja valójában az általuk hallott zene hangzását.
Nikisch Artúr ugyanakkor nem csak a közönséget bűvölte el. A Bostoni Szimfonikus Zenekarral való első próbája a zenészek ujjongásával végződött.
„Öt éve nem hallottunk olyan szavakat, mint ma” – közölték az igazgatóság egyik tagjával. „Miféle szavakat?” – tudakolta a hölgy. „Sehr gut, meine Herren! (Nagyon jó volt, uraim!)
A kíméletes próbamódszerek mellett kivételes udvariasságával is nagy sikert aratott a zenészek körében. Fritz Busch egy kölni próba kapcsán emlékezett rá vissza:
Egykettőre név szerint ismerni a zenészeket, és sohasem tévedni ebben: ez is egyik tulajdonsága volt Nikischnek. Rögtön éreztem, hogy mielőtt még egyáltalán dirigálni kezd, máris rajong érte az egész zenekar. Nikisch eszébe véste minden általa vezényelt zenekar minden egyes tagjának nevét és bogarait. Kölnben, miközben lassan lehúzta glaszékesztyűjét, közölte: életének nagy vágyálma volt, hogy „ezt a híres zenekart” vezényelhesse. Hirtelen félbeszakította magát, rámutatott egy idős brácsistára, és felkiáltott: – Schulze, hát maga hogy kerül ide? Nem is tudtam, hogy ebben a gyönyörű városban kötött ki! Emlékszik még, hogyan játszottuk Liszt alatt Magdeburgban a Bergsymphonie-t? – Schulze emlékezett, és nyomban eltökélte, hogy ennél a karmesternél egész vonóval fog játszani, nem csak féllel.
Egy anekdota szerint Nikisch Artúr karmesteri pályája éppen a zenekari muzsikusok meggyőzésével kezdődött:
Négy éven át húzta a vonót a megélhetésért a bécsi Opera zenekarában. […] Megmentője Angelo Neumann volt, aki átvette a lipcsei Opera vezetését, és karigazgatót keresett. Az ekkor huszonhárom esztendős Nikisch kapott az alkalmon, és oly mértékben hasznossá tette magát Lipcsében, hogy Neumann elment nyaralni, és rábízta a Tannhäusert. Alig ért azonban Neumann Salzburgba, táviratot kapott: „Zenekar nem hajlandó Nikisch alatt játszani. Túl fiatal.” Neumann a következőképpen válaszolt: „Próbáljátok vele a nyitányt, aztán mondjatok le, ha akartok.” Néhány pillanat Nikischsel elegendő volt a meggyőzéshez. Sikere, írta Neumann, „annyira egyértelmű volt, hogy maguk a muzsikusok rimánkodtak, viharos éljenzés és gratuláció közepette, hogy azonnal folytassa a próbát; és ezzel a Tannhäuser előadással Nikisch Arthur belépett a legkitűnőbb németországi karmesterek sorába.
A kritikusok olykor kifogásolták szabad interpretációit. „Ha a kritikusoknak nem tetszik, vezényeltessenek egy metronómmal” – idézi Nikisch válaszát Lebrecht. ,,Úgy vélte, akár a szerelemben, a vezénylésben is legyen spontaneitás, merészség, képzelőerő és mélységes elkötelezettség az épp aktuális feladat iránt. A rutintól iszonyodott.” Elbeszélések szerint egyik lipcsei próbáján Brahms az üres Gewandhausban mászkálva így motyogott:
,,Hát lehetséges ez? Ezt csakugyan én írtam?” Amikor azonban a zenekar elszállingózott, a szimfónia szerzője örömtől sugárzó arccal közeledett Nikischhez, és felkiáltott: ,,Ön mindent megváltoztatott. De önnek van igaza. Ilyennek kell lennie!”
Jereb Hanna
Forrás:
Norman Lebrecht: Maestro! A karmestermítosz (Budapest: Európa Könyvkiadó, 2001).
Rakos Miklós, ,,Egy magyar hegedűs a Lipcsei Gewandhaus és a Berlini Filharmonikusok élén…” Zenekar, 11 (2004)/2, 21–35.
Rockenbauer Zoltán, ,,Nikisch”, Európai utas, 26 (1997)/1, 60–62.
