2023 májusában ünnepeljük a Bartók és Kodály utáni nemzedék egyik legnagyobb hatású magyar zeneszerzője, Ligeti György 100. születési évfordulóját. Az 1956-tól külföldön élő, kozmopolita Ligeti kivételes pályájának most egy kevésbé ismert szakaszáról mesélünk: Elődeink másképp rovatunk idei első cikkét a komponista gyermekkori zenei emlékeinek szenteljük.
Ligeti György 1923. május 28-án született a Maros megyei Dicsőszentmártonban (ma Târnăveni, Románia). Noha Ligetiként és Erdélyben látta meg a napvilágot, felmenői valójában budapesti zsidók voltak; édesapja, a fővárosból elköltözött Sándor 1904-ben magyarosította a vezetéknevét, amely addig az Auer volt. A trianoni békeszerződés után feleségével, Ilonával úgy döntöttek, annak dacára is maradnak a Magyarországtól elcsatolt területen, hogy egyikük sem beszéli a román nyelvet.
Szülővárosában a kis György nemegyszer találkozott muzsikaszóval, s ezek a benyomások évtizedek múltán is elevenen éltek benne. 1972-es visszaemlékezésében például kiemelte a dicsőszentmártoni közösségi életet meghatározó cigánybandákat, akik szüreti mulatságok, lakodalmak és temetések alkalmával vonultak végig a főutcán. Ráadásul hasonló együttesek játszottak a házukkal szemközti „hírhedt kocsmában”, ahonnan a hangoskodó részegek lármája ellenére is kiszüremkedett a zene.
Szélcsendes nyári éjszakákon még csukott kocsmaajtó mellett is hallani lehetett, ha nem is a hegedűket, de a bőgő brummogását, s e hang foszlányai fenyegetően hatoltak el egészen az én gyerekszobámig, mintha valahol, [a] nagy messzeségben, óriási, kemény szárnyú bogarak ütődtek volna az ablaknak, szabályos időközönként – fogalmazott később.
Ligeti saját bevallása szerint nem szívelte a cigánymuzsikát, ahogyan azokat a magyar nótákat és operettdalokat sem, melyeket édesanyja énekelt neki egyik-másik estén. Egyébként édesapja is zeneszerető ember volt, ő legszívesebben Beethovent és Schubertet hallgatott otthoni gramofonjukon. Ez a különleges szerkezet hamar megragadta a kis György képzeletét, akit elbűvölt a klasszikuszenei slágerek erőtől duzzadó hangja:
Természetesen kerestem a gramofonban lakó apró emberkét, elképzeltem, amint nagy feje egészen kitölti a dobozt, teste viszont elenyészően kicsi, harmonikaszerűen összehajtogatva épphogy csak elfér, hiszen a telt énekhang csakis megfelelően nagyra nőtt fejből származhatott.
De nem csupán ez a „hangszer” keltette fel az érdeklődését. Marcsi nevű nagynénjéék lakásában állt egy „valójában nem rossz, ám reménytelenül lehangolódott” zongora, amely Ligeti legújabb örömforrása lett. Képes volt akár órákig játszadozni rajta, s a fehérek mellett a fekete billentyűk kellemes összhangzását is felfedezte magának – a pentatóniát, amint az jóval később tudatosult benne. Akkori kedvenc időtöltéséről élénken számolt be felnőtt korában:
Számomra ez volt a legcsodálatosabb szerszám, kalimpálhattam rajta, amennyit csak akartam, s amint magamra hagytak a szobában, neves virtuóz lett belőlem, nagy lendülettel csaptam a billentyűkbe. Lemezekről már jól ismertem az efféle zongoraakrobatikát, megvolt nekünk a La Campanella és két Chopin-keringő, őrült gyors előadásban, mintegy időrövidítőn lepergetve, úgy emlékszem, Ignaz Friedman játszotta őket.
Ligetiék 1929-ben, a bankár családfő áthelyezése miatt a jóval nagyobb lélekszámú Kolozsvárra költöztek, amely Erdély legnagyobb városa és kulturális központja ma is. A hatéves György előtt ekkor kitárult a világ: innentől fogva nemcsak lemezjátszón vagy rádión keresztül hallhatott muzsikaszót, hanem élőben is megtapasztalhatta annak varázsát. Első operaélményét ekképpen idézte fel:
Hétéves voltam, amikor először láttam operaelőadást, a Borisz Godunovot adták, azt hiszem, nem annyira a zene kapott meg, mint inkább a koronázási jelenet színpadképének arany-tarka pompája. Egy páholy sarkába préselődve ültem, kövér hölgyek között, s egyik unokanővérem valami újfajta nugátos édességgel tömött. A következő operalátogatások alkalmával azonban már egyre inkább odafigyeltem a zenére. A Rigoletto, a Traviata, a Trubadúr és a Carmen hamarosan [a] kedvenc darabjaim lettek.
Ugyanakkor a művek cselekményéről és az áriák tartalmáról elemista korában csak homályos elképzelései lehettek, merthogy a kolozsvári román színházban mindent románul énekeltek, sőt a kísérőfüzeteket is ezen a nyelven nyomtatták ki. (Ligeti csak a gimnáziumban tanult meg románul.) A kétnyelvű település magyar színházában ekkortájt legfeljebb operettelőadásokat tűztek műsorra. A város helyt adott továbbá kamara- és szimfonikus koncerteknek – melyeket felnőtt fejjel már „siralmasnak” nevezett a komponista –, s alkalmanként nevesebb előadóművészek is megfordultak ott. Ligeti ugyancsak Kolozsvárott részesült első ízben zeneoktatásban: a gimnázium egyik idősebb, lelkes tanára hangjegyírást, lapról éneklést és hallás utáni lejegyzést tanított diákjainak.
Noha magától értődő lett volna, hogy a muzsikára igen fogékony fiút a szülei hangszerjátékra taníttassák, ezt a vágyat édesapja elutasította. Ligeti Sándor jobb szerette volna, ha gyermeke az iskolai tantárgyakra (különösképp a matematikára és a fizikára, melyekből egyébként jeleskedett), a francia magánórákra, illetve a vívóleckékre koncentrál. Az apa ezzel voltaképpen a saját fiatalkori tudományos-kutatói álmát dédelgette, mígnem 1937-ben, az egyre bizonytalanabb jövő – a nemzetiszocializmus nyomasztó rémálma – hatására végül megenyhült. Persze nem minden előzmény nélkül:
Kiderült, hogy Gábor öcsémnek, aki öt évvel volt fiatalabb nálam, abszolút hallása van – nekem nem –, s egy hegedűtanár […] tudtára adta szüleimnek, hogy vétek lenne, ha öcsém nem kezdene el azonnal zenét tanulni. Így kezdett el Gábor hegedülni, s nemsokára én is elértem, hogy zenét tanulhassak. Eredetileg én is a hegedűt választottam, ám szem előtt tartva a későbbi közös szonátázás lehetőségét öcsémmel, mégis a zongora mellett döntöttem – emlékezett Ligeti.
Így tehát Ligeti György tizennégy évesen heti kétszer zongoraórára kezdett járni. Bár a szólistakarrierről már lekésett, rövidesen jó zongoristává vált – egyévi tanulás után már Bach kétszólamú invencióit, valamint Haydn- és Mozart-szonátákat játszott. Eleinte „barátságos, de követelményeiben szigorú” tanárnőjének lakásán gyakorolt, később pedig édesanyja egyik barátnőjénél. Ez utóbbi helyen kedvére muzsikált, és első darabjait is itt alkotta:
A billentyűk könnyű járásának hatására gyakorlás közben a fiatal Liszt szerepében tetszelegtem magamnak, tanárnőmnél, a zongoraórán viszont mintha ólomból lettek volna az ujjaim. Ráadásul a lakás tele volt számtalan képpel, faliszőnyeggel, mindenféle szobrocskával és nippel: […] az egyik porcelánfigura pedig egy hölgyet ábrázolt, amint előrehajolva egy porcelánpillangó után kap, sima testéről pedig éppen kezdett lecsúszni az azt amúgy is alig takaró porcelánfátyol – melyik tizennégy éves fiú lett volna képes arra, hogy ilyen környezetben állhatatosan és kitartóan gyakoroljon?
Érdeklődése egyre inkább a zeneszerzés felé fordult. Beethoven és Schumann szimfonikus formái, Grieg lírikus hangvétele, valamint Wagner és Richard Strauss hangszerelése inspirálta. Nagynénjétől ezért Siklós Albert népszerű hangszereléstan-könyvét kérte a születésnapjára, amelynek második kötetét meg is kapta (akkoriban ugyanis csak az volt elérhető). Az ifjú Ligeti ambiciózusan fogott bele a nagy munkába:
Elsőnek valójában egy vonósnégyest írtam – lehettem akkor vagy tizenöt éves –, mert művének második kötetében Siklós Albert arra intette a fiatal hangszerelőt, hogy először feltétlenül kvartettet komponáljon. Ez a darab egytételes maradt csupán, mert a lehető leghamarabb át akartam térni a szimfóniára […]. Tizenhat évesen azután nekiláttam a gigászi munkának, a nagy, puskapor-robbantással kezdődő Első, a-moll szimfóniámnak, s képzeletben már élénken kiszíneztem magamnak, mennyire imponál majd a lányoknak a Magyar Színházban felhangzó művem: lelkesedésükben még az arcomon éktelenkedő kamaszkori pattanásokról is képesek lesznek megfeledkezni.
Ekképpen kezdődött hát az életre szóló elhivatottság. A többi már – hogy úgy mondjuk – zenetörténet.
Komáromi-Nagy Márton
Az idézetek forrása:
Ligeti György, „Gyerek- és ifjúkori zenei emlékek”, ford. Szegzárdy-Csengery Klára, Muzsika 36 (1993)/6, 21–25.
