Idén ünnepeljük Liszt Ferenc születésének kétszáztizedik évfordulóját. A Zeneakadémia egykori elnöke, tanára és későbbi névadója szinte egész életén át tanított: tizenhat éves korában Párizsban már abból élt, hogy zongoraleckéket adott; az utazással teli virtuóz évei után Genfben, Weimarban, Rómában, majd Budapesten oktatott. Számos diákja a különböző városokba is követte őt. 1876-ban kezdett el tanítani az akkor alapított Zeneakadémián, ahol kiválasztott növendékei haláláig járhattak hozzá. Az idei jubileum kapcsán Liszt Ferenc budapesti tanítványainak visszaemlékezéseiből válogattam.

Liszt osztályába nagy kitüntetés volt bekerülni. A különös felvételi eljárásba Gutmann Emma beszámolója által nyerhetünk bepillantást:

Elsőéves akadémiai növendék koromban, 1882-ben, mint Erkel Ferenc tanítványa, a Zeneakadémia egyik üres termében gyakoroltam a leckémet, Beethoven: Pathetique-szonátáját, míg Erkel tanár úrnál rám került a sor. Már az első ütemek után észrevettem, hogy nyílik az ajtó s valaki hallgatja a játékomat. Nem törődtem vele, meg sem fordultam, ismétlésekkel együtt végigjátszottam a szonátát. Taps. Bravó, bravó ismételgetésével közeledett a hallgatózó, aki nem volt más, mint Liszt Ferenc, a nagymester. Érdeklődve kikérdezett, hogy hívnak, ki vagyok s miért nem megyek le az ő órájára? Karonfogva bevezetett Erkelhez, kinek látogatására jött fel az első emeletről s szemrehányóan kérdezte tőle, miért nem küld le engem az ő órájára? Erkel szobájában Liszt előtt eljátszottam a nagymester Cantique d’Amourját, melyet ő a másik zongorán velem együtt játszott. A futamokkal egyszerre végeztünk. Fejbiccentés, nagy dícséret, ölelés… – Így lettem Liszt-növendék. Előbb, mint Erkel akarta volna.

Liszt Ferenc tanítási módszerének fontos részét képezte, hogy a diákok egymás előtt játsszanak, mesterkurzus-szerűen, sohasem közönség nélkül. Kremer Ernesztina így írta le az óráit:

[…] Liszt zeneórái valóságos rögtönzött házi koncertek voltak. Csaknem mindenkinek volt közönsége, Liszt barátai. Minden tanítvány azt a művet hozhatta órára, amelyiket akarta.

Tanításkor kevés szót ejtett a technikáról, hiszen a legkiválóbb növendékeket választotta ki; a művek értelmezésével, az érzelmek kifejezésével, a formálással viszont annál többet foglalkozott. Varga Vilmával kapcsolatos a következő történet:

Liszt Rubinstein Anton híres Azra-dalát átírta zongorára. Szerette ezt a lágy, bánatos Liedet s többször felszólította Varga Vilmát annak eljátszására. Mikor először mutatta be mesterének a tanítvány a dalt, egyik helyen – nem ismerve Heine szelíd hangulatú költeményét – kitörő, drámai hatással, hatalmas fortéban zengette a zongorát. Liszt bosszusan felugrott karosszékéből, megállította a leánykát s ennyit mondott:
– Na, na! kis zsivány – („kleiner Wicht”, amint Liszt őt nevezte) – csendesebben, a szerelmes ember nem csinál ekkora skandalumot…

Thomán István – Liszt kiváló tanítványa, Bartók Béla későbbi zongoratanára – jegyezte fel az alábbi anekdotát a mester óráiról:

[…] egyszer egy Stavenhagen nevű Liszt-növendék megkérdezte mesterét: – Mi a rubato? Liszt karon fogta a fiatal tanítványát, és kivezette a palota erkélyére, mely alatt platánfa nyújtózott: ,,Nézd ezt a fát – szólt a Mester – a szellő játszadozik a kis levelekkel, a kis ágak velük mozognak, ám a fa törzse szilárd és mozdulatlan. Ez a rubato.” Azt hiszem, hogy a rubato formát soha szebben és költőibben nem határozta meg.

A kellő technikai tudás elvárt volt, más esetben így szakította félbe a készületlen diák játékát:

Még ott se veszi észre a fortét, ahol ki van írva!… Nem – én nem vállalok mosást – a koszos ruhát intézze el otthon! […] Vannak konzervatóriumok, ahol ilyesmivel foglalkoznak!

Ha olykor mégis technikai kérdésekkel foglalkozott a tanóráin, kifejező hasonlatokkal magyarázott növendékeinek. Voigt Gizella ekképpen emlékezett vissza:

Liszt megjegyezte, hogy a mű helyes előadása nem a gyorsaság fokától függ. Mert a technika nem végcélja a művészetnek, hanem csak eszköze, s ahol a szív és lélek nem működik közre, a legmagasabbrendű mű is száraz anyaggá süllyed.

Liszt Ferenc előszeretettel élt gasztronómiai hasonlatokkal is. Ha a tremoló megszólaltatásakor sok mozgást fedezett fel, egyszer a „ne csináljon rántottát!”, máskor a „ne aprítson bifszteket nekünk!” hozzászólással reagált. Alan Walker, a híres Liszt-kutató említi könyvében azt az esetet, amikor a komponista Gnomenreigen című darabját egy diák érthetetlen, zavaros ritmussal játszotta. A hibát így kommentálta a szerző: „hát igen, ismét kevert saláta”. A La Campanella kezdetén a jobb kézben lévő négyvonalas disz-hangok megszólaltatása néhány növendéknek gondot okozott; egy ilyen esethez Liszt a következőt fűzte hozzá: „ne keresd a házszámot”. Egy fiatal zeneszerzőnek pedig, aki nem túl kiemelkedő darabjait mutatta meg neki, ezt mondta:

Kedves barátom, ha vendégeket hívunk az asztalhoz, nem fűrészport és hamut teszünk eléjük.

Liszt a dicséretekkel sem fukarkodott, a biztató szavak mellett ajándékokkal is kedveskedett legjobb diákjainak, amiket ők nagy becsben tartottak. Néhány féltve őrzött Liszt-ereklyéről Foster Stefánia szavai számolnak be:

Mindenekelőtt itt vannak kótáim, melyekből előtte játszottam. Több helyt a mester útmutató ceruzás bejegyzésével. […] Ugyanígy őrzöm azt a néhány szem pattogatott kukoricát, mellyel tanítás közben mosolyogva kínált meg a bálványozott öregúr.

Liszt kiválóan használta a humort a nevelés során, ahogyan ez egy Thomán István által lejegyzett anekdotából is kitűnik:

Huszonegy éves voltam és második éves zeneakadémista. Erkel Ferenc tanította a zongorát. Csütörtök délelőttre esett az órám. Közvetlenül előttem Naumann Gizi, a későbbi kiváló Liszt-tanítvány, játszott Erkelnek. Erkel minden növendékét külön oktatta, nem lehettünk bent a tanteremben, mint ahogyan Lisztnél szokásos volt. Aznap a Waldstein-szonátát játszottam Erkel előtt. Egyszer csak belép Liszt, és int, hogy folytassam. Mellém ült a zongorához. Jobbra ő, balra Erkel. Ilyen megilletődött és zavart még sohasem voltam. Mikor elérkeztem valahára a végéhez, Liszt csak annyit szólt, hogy másnap, mikor órát ad az intézet nagytermében, én is legyek ott. Nagy dolog volt ez azért is, mert a Mester kizárólag a negyedéves akadémisták közül válogatta össze növendékeit. Másnap repeső örömmel mentem Liszt leckeórájára. Kérdezősködött tőlünk, mik a zenei terveink, vágyaink. Aztán a zongorához ültetett, és megjegyzés nélkül hallgatta játékomat (f-moll etűdjét adtam elő). Egyik átmeneti résznél megállított és mosolyogva kérdezte: Miféle kassai kiadásban (kassai tanulmányaimra utalva) játssza ezt az etűdöt? – megmutatta a kottában, hogy egyik átmeneti résznél más hangot ütöttem le, mint ami oda van írva. Ettől a tréfás megjegyzéstől kezdve világéletemben minden kottafejet megnéztem. Ha valamelyik növendék nem játszott valamit kifogástalanul, az öregúr nem késett a megjegyzéssel… – Na, ez is valami kassai kiadásból való…

Jereb Hanna

 

Forrás:
Alan Walker, Liszt-reflexiók, ford. Fejérvári Boldizsár (Budapest: L’Harmattan, 2015).
Alan Walker, Liszt Ferenc 3. Az utolsó évek 1861–1886, ford. Fejérvári Boldizsár (Budapest: EMB, 2003).
Papp Viktor, Liszt Ferenc élő magyar tanítványai (Budapest: Dante Kiadás, 1936).