Elődeink ugyanúgy

Eljött az új esztendő, ezzel együtt az év eleji szürkeség is. A nappalok rövidek, az idő pocsék, de egy percig se aggódjunk, a tavasz hamarabb eljön, mint hinnénk. Az alábbi vicces történetekből kiderül, hogy elődeink nem sokban különböztek tőlünk: ugyanúgy panaszkodtak, unatkoztak vagy éppen maradtak volna egész nap az ágyban egy rossz napon, akárcsak mi.

Februárban gyakori, hogy reggelente a gyönyörű, havas táj helyett szürkeségre és latyakra ébredünk, ami elég lehangoló. Johannes Brahms bizonyára kevésbé bánta ezt, legalábbis egy róla elterjedt történet erről árulkodik. Az anekdota szerint ugyanis a komponista nagyon szeretett hosszú sétákat tenni a természetben. Tavasszal és nyáron már kora reggel kiment az erdőbe, élvezni a friss levegőt, ugyanakkor az sem tántorította el, ha borús idő állt be. Egy alkalommal, amikor valaki a rossz időjárásról és a nagy esőzés nyomasztó hatásáról panaszkodott, Brahms így felelt:

Én sosem fogom megunni. Annyi látnivaló van. Amikor esik, egy másfajta szépség tárul elém.

A napfénytelen téli napok során gyakran válunk ingerültté. Természetesen ezzel sem vagyunk egyedül, számtalan legenda maradt fenn híres zeneszerzők konfliktusairól. Händellel történt az eset, hogy egy Gordon nevű angol énekes kifejezte, mennyire elégedetlen azzal, ahogyan a komponista csembalón kíséri. Heves szóváltásukat az énekes azzal zárta le, hogy közölte: ha Händel nem változtat a módszerén, ráugrik a csembalójára és összetöri. Händel, miután visszanyerte nyugalmát, így felelt:

Csak szóljon, mikor lesz ez, mert meghirdetem. Biztosra veszem, hogy több embert érdekel az ugrása, mint az éneklése.

Az új év első napjai André Grétrynek sem teltek ideálisan. Szokássá vált, hogy a császár az esztendő első napján fogadta a tudományok és a művészetek jeles alakjait − köztük a németalföldi komponistát −, hogy kifejezhessék jókívánságaikat.

Amikor Grétry először járt nála, a francia zenét nem különösebben kedvelő Napóleon igen tapintatlanul úgy tett, mintha nem ismerné, és megkérdezte:
– Ön kicsoda?
– Grétry vagyok, felség.
A következő évben megismétlődött a jelenet, a császár megint megkérdezte:
– Ön kicsoda?
– Grétry, felség.
A harmadik alkalommal, amikor a megalázott zeneszerző ismét megkapta ugyanezt a kérdést, így felelt:
– Sajnos, felség, még mindig Grétry!

A kisebb, ám annál méltatlanabb helyzetek Beethovent sem kerülték el. Bár a zeneszerzőt időnként nagyon elragadta a hév, az alábbi történet és ezzel együtt a zeneszerző házvezetőnőjének sorsa is szerencsésen alakult.

Amikor minden holmijával együtt újfent kiköltözött Döblingbe, a műveit csomagolva [Beethoven] nem találta nagymiséjének első tételét. Hiába kutatott át mindent, és rettenetesen bosszantotta a pótolhatatlan veszteség. Néhány nap múlva azonban előkerült, de micsoda állapotban! Idős házvezetőnője csizmák, cipők és konyhai eszközök csomagolására való papírnak nézte a hatalmas lapokat, és a legtöbbjüket kettétépte. Amikor Beethoven meglátta, hogyan bántak zseniális alkotásával, nem tudta visszatartani a nevetést.

Hűvös, szürke időben az ember legszívesebben egész nap ágyban maradna, és onnan ki sem kelve dolgozna. A helytelen testtartás azonban komoly problémákhoz vezethet, különösen, ha az ember ülőmunkát végez. Mozartot alig lehetett erről a rossz szokásról lebeszélni: az anekdota szerint orvosa nehezen tudta rávenni, hogy miután késő éjszakáig a zongoránál görnyedve komponált, reggel ne az ágyból folytassa a munkát. Végül a zeneszerző játékok iránti rajongása jelentett megoldást. Mivel biliárdozni és tekézni is nagyon szeretett, amelyek közül egyik sem zavarta az alkotásban, szívesen követte a tanácsot, miszerint iktasson be némi testmozgást a munkába. Prágában például egy ismeretlen dallamot dúdolt biliárdozás közben − állítólag ekkor született A varázsfuvola első kvintettje.

Az otthon nyugalma különösen felértékelődik azokon a napokon, amikor több időt töltünk a négy fal között. Nem volt ez másképp Verdi esetében sem. Amikor egy barátja meglátogatta Moncalieriben, a zeneszerző olyan helyiségben fogadta a vendéget, amely egyszerre szolgált nappali, háló- és dolgozószobaként. Verdi így mentegetőzött:

– Van itt még két szoba, de azok tele vannak az általam bérelt holmival.
Verdi kinyitotta őket, és a barátja kintornák, sípládák tömegét látta.
– Amikor idejöttem – magyarázta Verdi –, ezek a zenegépek éjjel-nappal a Rigolettóból, A trubadúrból és a többi operámból játszottak részleteket. Annyira zavartak, hogy mindet kibéreltem erre a szezonra. Ezer frankomba került, de most legalább nyugtom van.

Erik Satie, francia komponista kedvelt elfoglaltságai közé tartozott, hogy vicceket eszelt ki saját maga szórakoztatására. Az anekdota szerint tőle származik az alábbi is:

Egyszer egy serpenyő vizet tettem a gázra. Már épp forrni készült, amikor elhívtak. Amikor húsz perccel később visszamentem, a serpenyő üres volt. Az ajtót bezártam magam után, az ablak csukva volt, a lakásban senki, a macskát kivéve. Tehát nyilvánvaló, hogy ő itta meg a vizet.

Másoknak – Satie-val ellentétben – időnként a közös panaszkodás esik a legjobban. Természetesen ez sok híres zeneszerzőre igaz, ezt példázza egy Rossiniról szóló történet is:

A zeneszerző egy barátjával sétált épp, amikor találkoztak Meyerbeerrel.
– Drága maestro, hogy szolgál a kedves egészsége? – kérdezte Meyerbeer.
– Ingatag, kedves barátom, nagyon ingatag. Tudja, az emésztésem és szegény, sajgó fejem. Sajnos azt hiszem, nekem már befellegzett.
Miután elbúcsúztak, a barátja Rossinihez fordulva megkérdezte:
– Miket beszélsz? Sosem örvendtél jobb egészségnek, és azt mondod, hanyatlasz.
– Na igen – válaszolta Rossini. – De miért mondanék mást, amikor ezzel annyi örömet szereztem neki.

Jereb Hanna

 

 

Forrás:
Norman Lebrecht, A komolyzene anekdotakincse (Budapest: Európa Könyvkiadó, 2012).