Author: Ádám Molnár

Nehéz fába vágja a fejszéjét az a zeneszerző, aki a 2020-as években operaírásba fog. Alig van más olyan műfaj, ami ennyire be lenne határolva a ,,hagyományos” repertoár támasztotta elvárások és a közönség prekoncepciói által. Talán az egyházi zene mérhető még hozzá ilyen szempontból, de ott legalább jellemzően élesen elválik egymástól alkalmazott zenei munka és koncertmű, míg az opera alkalmazott zenei jellegéről hosszasan – és értelmetlenül – lehetne vitázni. De nehéz feladatot vállal az operaénekes is, ha belevág egy ilyen jellemzően nagy technikai kihívást jelentő, ellenben – kevés kivételtől eltekintve – kis érdeklődést kiváltó produkcióba. És akkor még nem is beszéltünk a rendezőről, a karmesterről, a zenekarról, a díszlettervezőről és a rengeteg technikai közreműködőről, akik nélkül egy ilyen komplex előadás nem jöhetne létre. Ha tehát a munkánk megtérülését tartjuk szem előtt, akkor valóban a már biztosan bevált hagyományos repertoár műsoron tartása a legjövedelmezőbb ebben a szakmában. 

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának november 18-i hangversenyén egy felettébb érzelemdús estére számíthatott a Zeneakadémia Nagytermének hallgatósága. Rachmaninov komor hangulatú A holtak szigete (op. 29) című szimfonikus költeménye mellett a szerző igen népszerű 2. c-moll zongoraversenye (op. 18) hangzott el Fülei Balázs szólójával, melyet Dvořák 7. d-moll szimfóniája (op. 70)  követett. Meglepetésként érhette a hangversenyre látogatókat, hogy Kovács János betegsége miatt Kovács László dirigálta az előadást.